Elhozná-e a vágyott igazságtételt az aktanyilvánosság? Az előző részekben az ügynöktörténetek egyediségéről és a nemzetközi tapasztalatokról volt szó, a befejező írásban a németországi múltfeldolgozást ismertetem, és a Schiffer-féle törvénytervezet gyengéire mutatok rá.
Az NDK összeomlásakor, 1989-90-ben a 16 millió lakosú országban mintegy 190 ezer ember dolgozott a kommunista titkosszolgálatnak, a Stasinak. A fordulat után több mint kétmillió ember több mint 7,3 millió iratbetekintési kérelmet nyújtott be a saját magára vonatkozó aktákba. Ugyanis Németországban – ugyanúgy, mint nálunk – csak a saját magára vonatkozó adatokat kérheti ki az egyszerű állampolgár, és nincsenek az iratok az interneten. Nem is a német példát emlegetik az aktanyilvánosság ügyét politikai fegyverként forgatók!
Amiben viszont sajnos nem követtük a németeket, az a besúgók kiszűrése a közszolgálatból. 1,7 millió átvilágítási kérelmet dolgoztak fel, főleg a volt NDK területén. Az önkormányzati, tartományi és szövetségi választott testületek tagjaival kapcsolatos szűrés is százezrekre rúg. Azonban nem egységes mércével mértek: voltak olyan közszolgálati munkaadók, ahol csak a vezető munkatársakat priorálták, vagy éppen elnézték a Stasi-múltat. 1990 után 1500 volt Stasi-munkatárs dolgozott a rendőrségnél. A Stasi-irattár őrzésében több tucat (!) volt titkosszolga vett részt. A „nem hivatalos munkatársaknál” (az ügynök NDK elnevezése) még tarkább a kép: a ’90-es évek brandenburgi miniszterelnökét, Stolpét „Titkár” fedőnéven tartották nyilván az egyházellenes vonalon, az utódpárt vezetője, Gregor Gysi kapcsán pedig felmerült, hogy ügyvédi munkája során a védenceiről informálta az állambiztonságot. 2006 óta nem írják már elő általánosan a szűrést – elévültnek tekintik a Stasi-múltat. Nálunk Schiffer most kezdené…
A Stasi által elkövetett cselekmények büntetőjogi üldözése teljesen sikertelen volt. Még Erich Mielkét, a Stasi vezetőjét is csak egy 1931-es rendőrgyilkosság miatt tudták felelősségre vonni. Markus Wolf, a hírszerzés vezetője az alkotmánybíróságtól kapott menlevelet.
A történelmi feldolgozást nehezíti, hogy az adatvédelem fontosabb a tudomány érdekénél, és a keresőrendszer nem felhasználóbarát.
Az ügynökvadászat önállósította magát, és gyakran már nem is vizsgálják, ki, miért és hogyan került kapcsolatba az állambiztonsággal, elárult-e bárkit. Mivel a nagy ügyeket már feltárták, a bulvársajtó szenzációigénye miatt a „kis halak” ügyeit fújják fel (mint nálunk a Karikó-ügyet…). Eközben a diktatúra működtetőinek, a pártállam és az ifjúsági szövetség vezetőinek a felelőssége elhalványul. Emiatt a volt NDK polgárai elégedetlenek a múltfeldolgozással, 71 százalékuk nem kíváncsi arra, hogy ki dolgozott a Stasinak (2010-es adat).
Parlamenti döntés következtében megszűnik a külön Stasi-irattár, beolvasztják a szövetségi levéltárba. Mindezek után evezzünk hazai vizekre, és vizsgáljuk meg, milyen törvényjavaslatot nyújtottak be az LMP képviselői, és mit szavaztak le a Fidesz-KDNP honatyái-honanyái:
A javaslat szerint pártállami hatalomgyakorló,
aki 1944. december 21. és 1990. május 2. között /…/
a) közhatalmat gyakorolt, illetve
b) a Magyar Dolgozók Pártja vagy a Magyar Szocialista Munkáspárt tisztségviselője vagy alkalmazottja volt.
Minden alkalmazottja?! Ezek szerint pártállami hatalomgyakorló lenne a pártházak, pártszervek összes gondnoka, portása, takarítója, szakácsa, gépírónője, hivatalsegédje… Egyébként erre a definícióra nincs is igazán szükség, a későbbiekben máshogyan határozzák meg az egyes tisztségekből kizárandók körét.
Az aktanyilvánosság szempontjából a lényeget a 11.§ tartalmazza:
(1) A Levéltár a honlapján bárki számára – az általa kezelt iratok vonatkozásában teljes körűen – hozzáférhetővé teszi a) az 1. §-ban meghatározott szervek iktatókönyveinek, továbbá operatív tisztjei saját munkanaplóinak digitalizált másolatait, b) az 1. §-ban meghatározott szervek hálózati nyilvántartásából az ún. 6-os kartonok digitalizált másolatait, ha az érintett személy ún. beszervezési dossziéja (‘B’-dosszié) vagy ún. munkadossziéja (‘M’-dosszié) szerepel a Levéltár által kezelt valamely iktatókönyvben, c) a Belügyminisztérium Személyzeti Főosztályának kartonális nyilvántartásából a ‘T’-tisztek, valamint az ‘SZT’-tisztek kinevezési parancsait, d) a Belügyminisztérium által keletkeztetett Egységes Gépi Prioráló Rendszer „G” és „H” jelű nyilvántartásából, valamint „K” jelű adattárából a minősítésüket elvesztett adatokat. (2) A Levéltárban kezelt iratok digitalizált másolatait – az (1) bekezdésben meghatározott közzététel megvalósulását követően – teljes körűen a Levéltár honlapján bárki számára hozzáférhetővé kell tenni.
Megint csak feltűnik a slamposság. A törvénytervezetnek már azzal eleget tennének, ha a beszkennelt oldalakat ömlesztve feltennék az internet egy zugába. Amire gondoltak, az az, hogy a Levéltár honlapján, a felhasználó által kereshető adatbázisba rendezve kellene az iratokat közzé tenni (mondjuk név, időpont, helyszín, elhárítási irány – ifjúságvédelem, kultúra, egyházak stb. szerint). Az sem világos, hogy a megfigyeltek és harmadik személyek személyes adatainak védelme hogyan valósul meg, ha az iratokat teljes körűen közzé kell tenni. Pl. a 3. § (1) szerint „A megfigyelt a megfigyelti minőségével összefüggő adatot tartalmazó, a Levéltárban kezelt iratokat – a (3) bekezdésben foglaltakra is tekintettel – teljes terjedelmében megismerheti.”
Más pedig nem, gondolná az ember. De ha úgyis minden iratot közzé tesznek, akkor mi értelme van ennek a paragrafusnak? Megfelel ez így az uniós adatvédelmi rendeletnek, a GDPR-nak?
Feltűnik továbbá a tervezetben „az állambiztonsági tevékenységet végző magyar állami szervek vezetője, valamint minisztériumoknak és az országos hatáskörű szerveknek az állambiztonsági tevékenység irányításában közreműködő vezetője”. Ez a megfogalmazás nem pontos. Milyen országos hatáskörű szervnek volt az „állambiztonsági tevékenység irányításában közreműködő vezetője” a minisztériumokon kívül? Kikre gondolt a költő?
Nem dolgom pontról pontra végigmenni a törvénytervezeten, azonban ez három olyan nyomós ok, ami miatt indokolt a leszavazása – és ebben semmi politika nincsen! De nem akarok igazságtalan lenni a törvénytervezettel. Van benne olyan rész, amit magam is megszavaznék. Ez a még a titkosszolgálatoknál lévő iratok átadásának a szabályozása (12.-14. §) . Egyértelmű feltételeket szabna, hogy milyen időközönként és milyen szempontok szerint kellene felülvizsgálni és feloldani az iratok titkosítását, kiknek a felügyeletével. Ez nagyon fontos lenne a múlt történészi feltáráshoz. Örülnék, ha ezt a Fidesz képviselői is felismernék!
Nem volna ellenemre a volt titkosszolgák és pártállami vezetők kizárása a közhivatalokból (17. – 34. §), bár pontosabb szövegezéssel. Intő jel azonban, hogy ezt már Németországban sem erőltetik, nálunk nagyon elkésett, inkább csak szimbolikus lépés lenne. Talán még jogállamisági eljárást is indítanának ellenünk…
Összefoglalva: az aktanyilvánosságot követelők teljesen hamis képet festenek a lehetséges pozitív hatásairól. Az igazságtétel és a társadalmi katarzis kézen fekvő eszközének állítják be, miközben a külföldi példák ezt egyáltalán nem támasztják alá. A nyilvánosságban fekete-fehér képet festenek a javaslat támogatóiról és ellenzőiről, elhallgatják a várható negatív hatásokat.
Ténylegesen nem igazságtevő csodaeszközről van szó, hanem a politikai harc egyik fegyveréről, amivel a valóságot az értelmetlenségig leegyszerűsítve hergelik az erre fogékonyakat.
A törvénytervezet fontos pontokon szakszerűtlen, leszavazása helyes volt. Az “aktanyilvánosság” népszerűsége ugyanakkor a múlt feltárására való igényt mutatja, amit a törvényhozásnak is figyelembe kellene venni. A kutatókra és intézményeikre vár a feladat.
Vezető kép: titkos házkutatás egy korabeli oktatófilmen. Forrás: Az ügynök élete
Facebook
Twitter
YouTube
RSS