„A szemétkosárba fogunk titeket visszadobni” – Mindenki célpont lett, aki a nemzetet képviselte (Stefka István és a médiaháború, 2.rész)

Harminc éve, 1990-ben tört ki a médiaháború. Stefka István ott harcolt az első sorban. Most visszatekintő sorozatot indított, amelynek népszerű első része után következik a folytatás. Szó lesz a tiszta szívű Csengey Dénesről, akit halála előtt pár nappal Stefka István még beszélgetésre várt, és arról a Csurka Istvánról, aki már 1990-ben mindent világosan látott. „A szemétkosárból emeltünk ki, oda is kerültök vissza”, mondta a szélsőliberális Gádor Iván a Fideszről, miután a párt nem volt hajlandó részt venni a kormánybuktató Taxisblokádban, de ugyanúgy viselkedtek mindenkivel, akik a nemzeti érdeket próbálták képviselni. Amikor Aczél Endrét, a katonai hírszerzés emberét leváltották, ő az egész baráti sajtót telesírta bánatával, mialatt Abu Dzabiban nyaralt. Csurka akkor írta meg, hogy nem hagyhatjuk, hogy egy törpe kisebbség irányítson. Rögtön antiszemitizmussal vádolták, pedig ő kádári-aczéli hálózat továbbélésre, a régi klikk átmentett és új uraira gondolt.

Le kell írnom olvasóimnak, hogy három évtized történése nagy idő. Én átéltem, túléltem, de sokan belehaltak, egzisztenciálisan tönkrementek, lelkileg megnyomorodtak ebben a csatában. A nemzeti és a liberális oldalon is voltak hősi halottak. Ha belegondolunk, az emlékezet, a történelem ezt a küzdelmet nem hálálta meg.

Csengey Dénes a sajtószabadságért, a demokráciáért folytatott háborúba halt bele. Ő volt az, aki 1989. március 15-én az ellenzéki tüntetésen jelképesen lefoglalta a Magyar Televíziót. Ekkor mondta híres mondatát: ,,EURÓPÁBA, DE MINDAHÁNYAN!” Ebbe a három szóba foglalta fő üzenetét, amit máig fontosnak tarthatunk.

Különleges tehetségű politikus volt, az MDF emblematikus figurájának tartották, a párt alelnökeként fényes jövő várt rá. Sokan ismerték, rengetegen szerették. Költő volt, Bereményi Géza mellett Cseh Tamás dalainak egyik legfőbb szövegírója, legendás barátság volt az övék. Miután Csengey komolyan vette a rendszerváltást, mindenét beletette, kutatta a tévé mocskos ügyeit (lásd Mező Gábor írását), éjt-nappallá téve dolgozott, miközben láncdohányos volt.

Akkoriban a (poszt)kommunisták és a liberálisok is tartottak tőle. Életének derekán, 38 éves korában hirtelen halt meg, 1991. április 8-án, máig rejtélyes körülmények között.

Két nappal előtte vártuk vacsorára, töltött káposztára. Imádta a magyaros ételeket. A rádió teljes szervezeti és szellemi átalakítása érdekelte. Erről beszéltünk volna, de hiába vártuk. Ennyi idő adatott meg neki. Amikor Horváth Balázzsal, a ,,titkok tudójával”, a rendszerváltás utáni első belügyminiszterrel néhány héttel a halála előtt interjút készítettem (Magyar Nemzet, 2006), óhatatlanul szóba került Csengey furcsa halála. Az, hogy két napig nem is keresték az MDF alelnökét. „Nem idegenkezűség végzett vele?” – kérdeztem. Balázs ezt határozottan visszautasította.

MagyarNemzet_2006_06-1540161569__pages430-430

Gádor Orbánnak: A szemétkosárba fogunk visszadobni titeket!

Most nézzük a “túloldalt”. A kezdeti médiaháború kiemelkedően szélsőliberális alakja volt Gádor Iván, aki a legkeményebben harcolt a különböző újságok hasábjain (Magyar Hírlap, Népszabadság) az SZDSZ, és a Soros György érdekeltségébe tartozó Nyilvánosság Klub befolyásának erősítéséért, a balliberálisok választás nélküli hatalomba kerüléséért. Kormányt akart buktatni mindenáron, erre reményt adott a Taxisblokád (amelynek hátteréről itt is írtunk), a Demokratikus Charta tüntetései, de beletört a bicskája, a bicskájuk. Amikor a Fidesz nem támogatta a Taxisblokádot, a kormánybuktatást, majd 1993-ban a párt többsége Orbán Viktorral az élen szakított a neoliberális szövetségesekkel, akkor találta mondani Gádor Orbánnak:

,,A szemétkosárból vettünk ki titeket, oda is fogunk visszadobni!”

Ez nyílt hadüzenet volt. Eszmetársa, Kornis Mihály író így fogalmazta meg röviden a lényeget: ,,Mi jobban gyűlöljük őket, mint ők minket.” Ebbe a gyűlölet-harcba halt bele Gádor Íván 1997-ben, alig 51 éves korában. De ezt a mondatát megörizte az emlékezet. A Wikipédiában viszont egy sor sincs róla. Ennyi.

A múltat nem szabad elfeledni. Mégis a balliberálisok szokásuk szerint éppen ezt szeretnék, vagy még inkább átírni. Ez amit nem szabad hagyni, és igenis emlékezni kell mindenre, a tényekre, a valóságra, a nevekre, ha olykor fáj is ez. Azóta persze sok minden változott, sok mindenki átalakult. De a lényegen ez nem változtat. Akkor sem, ha manapság néhányan szebb arcukat mutatják, mint amilyenek valójában voltak a médiaháború idején.

Elnézést kérek, ha kisebb hiba csúszik a személyes megemlékezésembe, de a fontos fő vonulatok és jellemzések valóságosak, tényszerűek.

Amikor néhány fontos médiaharcosról, főszereplőről kerestem a Wikipédián adatokat, érdekes módon semmit sem találtam róluk: sem életrajzi adatokat, sem azt, hogy hol, mikor, mennyi ideig dolgoztak. Bizonyára okkal.

Rájöttem, hogy többségük igazi rejtőzködő újságíró, aki talán tudta, nem fontos, hogy mindenről informálva legyen az olvasó. Főként a Magyar Rádió, az MTI vagy más vezető napilapok (pld. Népszabadság, Magyar Nemzet, stb.) külföldi tudósítóiról nehéz (legalábbis könnyen) adatokhoz jutni. Még azt sem lehetett tudni, hogy hol teljesítettek szolgálatot, mikor tudósítottak Moszkvából, New Yorkból, Bonnból, Berlinből, Varsóból, Bécsből, Párizsból, netán Londonból. Talán beszervezettségük áll-e nagy titokzatos homály mögött?

Ugyanis anélkül aligha mehettek volna külföldre. De ez legyen az ő bajuk. Tudjuk, amit tudunk. [Aki meg nem, keresse fel a Hálózat rovat korábbi írásait ezekről a tudósítókról.]

Marx tudta, Lenin merte, Sztálin megtette

Ha meg akarjuk érteni a rendszerváltás és a médiaháború lényegét, akkor vissza kell mennünk 1957-be.

Az országos napilapok, a megyei napilapok, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió is az MSZMP szócsövei voltak az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után. Egypárt-diktatúra volt ez, szovjet megszállással, ezt nem szabadna elfeledni. Ezeknek a médiumoknak kiemelt feladatuk volt az „emberarcú szocializmus” elhitetése bármi áron. Csak nem volt mindegy, hogy milyen módszerrel történt. A véresszájú, fenyegető, parancsoló, üzengető Népszabadsághoz képest a Magyar Rádió üdítő kivétel volt, főként a hetvenes évektől kezdve.

Nem lehet vitatni, hogy a Rádióban magas színvonalú munka folyt

Egy tényt le kell szögezni: a Magyar Rádióban különböző osztályokon, különböző mértékben, de magas színvonalú műhelymunka folyt. Az újságírást, a rádiós szakmát itt el lehetett sajátítani. Ilyen volt a többi között az Irodalmi-, a Dramaturgiai-, a Rádiószínházi-, az Ifjúsági-, a Művelődési Osztály is. És hasonlóan tényfeltáró műsorokat lehetett készíteni a belpolitikai rovatban, a Rádiónaplóban, a Krónikákban vagy a 168 órában, ahol természetesen a politikai üzenetek voltak a fontosak. A zenés magazin-műsorokat milliók hallgatták – Szombat délelőtt, Szivárvány –, elterelte az emberek figyelmét a napi gondjaikról. A kabaréműsorok Marton Frigyes vezetésével, később Sinkó Péter, Farkasházy Tivadar – ő inkább a balliberálisoknak kedvezett – vezetésével (Hofi Géza, Bodrogi Gyula, Feleki Kamill, Sinkovics Imre, Agárdi Gábor szerepléseivel…), ha finoman is, de megcsipkedték a pártállamot. Az MR rádiózenekara és énekkara nemzetközi hírű volt. Jelentős volt a könnyűzenei kínálata is, így a szabad európás Ekecs Géza (Cseke László) Teenager partyjához hasonlóan Komjáthy György is elindította népszerű rock-beat műsorát.

Egyszóval egymás mellett éltek a nemzetközi hírű műsorok alkotói, a rádió kiváló művészei, újságírói, dokumentaristái a Kádár-rendszer hű kiszolgálóival, akik majd igazi hűségüket a rendszerváltás után mutatták meg.

Csurka István jegyzetei hozták a friss levegőt

Így érte tehát a rádiót – a párthűket, a pártonkívülieket, az ügynököket, a beszervezetteket, a rádió normál dolgozóit, újságíróit – a rendszerváltás előszele. Az előszelet, a glasznosztyt és a peresztrojka ideérkezését kétségkívül az jelezte, hogy 1987 végétől a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjában az addig eltiltott Csurka István jegyzeteket írhatott. Hogy ezt, és a friss levegő, a valódi szólásszabadság beengedését a rádióba Aczél György, az MSZMP PB engedélyezte, vagy Győri Béla harcolta ki, nem tudom, de ezekre a jegyzetekre egy ország felkelt vasárnap reggelente.

Miután ezek az írások mindenhol kiverték a biztosítékot, Csurka 1991 közepétől már nemigen szerepelt a Vasárnapi Újságban. Mindenesetre az alaphangot az író-politikus, az MDF egyik alapítója megadta.

Csurka Reformkommunisták írásában (1989. 06.04.) – Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése előtt – arra hívta fel a figyelmet, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottsága olyan embert kért fel a beszédre (Méray Tibort), akit bár emigrációs munkája, Nagy Imréről írott könyve, kiállása kétségtelenül feljogosítana a részvételre, de Rákosi-korszakbeli múltja, véresszájú hazudozásai a koreai háború idején, illetve az a viszolygás, amely már ötvenhat környékén is övezte pálfordulását, szóval ezek alkalmatlanná teszik a nemzet egészéhez szóló beszéd elmondására. Ez súlyos hiteltelenség – hangsúlyozta Csurka István. Tudjuk, hogy a TIB nem végezte el az önvizsgálatot [vezetője, Vásárhelyi Miklós hírhedt múltját tekintve ez nem meglepő], így Méray elmondhatta június 16-án a Nagy Imre koporsója mellett a beszédét.

Szegény Aczél Endre Abu-Dzabiban pihente ki leváltását

Az első szabad parlamenti választások előtt Csurka még két fontos jegyzetet olvasott fel a Vasárnapi Újságban. Ébresztő, magyarság! – című írásában rámutatott, hogy szétesett az állampárt, nincs irányító hatalom, a kormányt lényegében csak külföldön ismerik el, a Parlament csak formalitás, a tanácsi szervezet béna, a vállalatok és intézmények önállósították magukat, legalább annyira, hogy a kommunista vagy a kommunisták által kinevezett vezetők saját zsebükre értékesíthessék a közös vagyont.

Szót ejtett Aczél Endre híradós főszerkesztő leváltásáról is, aki kis állásügyéből óriási cirkuszt csinált, miközben volt annyi pénze, hogy fáradalmait egy Abu-Dzabi-i nyaralóban pihenje ki.

[Az az Aczél Endre, aki a katonai hírszerzés embere volt. Korábbi cikkünk alatt még személyesen magyarázta a bizonyítványt.] Ennek kapcsán fejtette ki Csurka, hogy ezek az emberek soha nem voltak a demokráciai élharcosai. Mind mese és hazugság! – mondta.

,,Abu-Dhabiról van szó, a nyaralásokról, a dohányról és az uralkodás lehetőségéről. A magyar társadalomnak most már fel kell ébrednie! A gátlástalan érdekérvényesítés most a legnagyobb gátja annak, hogy eljussunk az áhított demokráciába.

Amíg Magyarországon lehet nép-nemzeti gerincű magyarokat rágalmak özönével lehetetlenné tenni, amíg a megkülönböztetés alapelve a klikkhez, szektához tartozás, amíg ami népi, az gyanús, amíg egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága az igazság, és minden, ami az ő körén kívülről jön, elvetendő, és amíg ez a magyarságnak mutatott most radikálisan liberálisnak mondott – irányvonal ugyanazokból a marxista-lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár-Aczél korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy népi tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban.”

Ezek az igazságok máig érvényesek, és először a Kossuth rádióban, 1990. január 14-én hangzottak el. Ugyanő később, már a választások előestéjén, 1990. április elsején az SZDSZ előretörése és a nagykoalíció (MDF-SZDSZ) megakadályozása érdekében ezzel a gondolattal zárja jegyzetét: ,,A Magyar Demokrata Fórumban megvan az erő arra, hogy rendet csináljon ebben az országban. Noha mi csak egy szerény kérdező párt vagyunk, mi nem hirdetjük százezres plakáton, hogy Tudjuk, Merjük, Tesszük, mi is tudunk azért valamit. Például emlékezünk arra, hogy Marx tudta, Lenin merte, Sztálin pedig megtette.”

Innentől lett a támadások legkomolyabb célpontja.

Folytatjuk.