Borvendég Zsuzsanna sorozata: A Magyar Újságírók Országos Szövetsége és az „érzékenyítés”

A hazai újságírás a kádári hatalomgyakorlás egyik bástyájává erősödött. De hogyan jutott néhány év alatt 1956 forradalmi hangulatától idáig a magyar sajtó? A forradalom napjaiban a MÚOSZ vezetősége folyamatos tájékoztatást küldött a kialakult helyzetről a prágai központtal működő NÚSZ – rajtuk keresztül a KGB – számára. A nemzetközi szervezet már novemberben gyorssegélyt juttatott el a MÚOSZ-hoz „határozottan azzal az óhajjal, hogy az erősítse azokat a magyar újságírókat, akik segítik a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormányt a viszonyok konszolidálásában” – írta Vadász Ferenc, a MÚOSZ korabeli főtitkára.

A KGB fedőszervezeteként működő NÚSZ gondot fordított arra, hogy Magyarországon helyreálljon a „rend”, tisztában voltak azzal, hogy – Kádár után szabadon fogalmazva – a fegyverek után egyből a sajtó jön. Éppen ezért sarkalatos kérdés volt az új kormány hatalmának megszilárdításában a megbízhatatlan újságírók eltávolítása a szerkesztőségekből. A „pacifikálást” Siklósi Norbert hajtotta végre. Kádár János – büntetésül az írók és újságírók szerepéért a forradalomban – megszüntette a MÚOSZ és az Írószövetség önállóságát, és kormánybiztost nevezett ki az élükre. A MÚOSZ kormánybiztosa Siklósi lett, aki nagy szerepet játszott abban, hogy a társadalom konszolidációnak nevezett megzabolázása az újságírók körében is megtörténjen.

– írta Siklósi 1958-ban. Siklósi Norbert a Kádár-rendszer szimbolikus figurájává vált, akinek tevékenysége hűen követte a politikai irányváltásokat. A véres megtorlások idején Siklósi is kemény kézzel büntette a rendszer kritikusait, az „elhajlókat” és az „ellenforradalmárnak” minősített zsurnalisztákat. 1957 augusztusában megkezdték az újságírók átvilágítását, a MÚOSZ teljes tagságát revízió alá vonták. Évekre visszamenően ellenőrizték az egyes publicisták összes írását, a legkisebb félreértelmezhető gondolatért büntettek.

A felülvizsgálatok során nagyjából nyolcszáz tag kihullott, csak a politikailag megbízható személyek maradhattak a szövetségen belül. Ezzel a publicistatársadalom a párt egyik legfőbb támaszává vált, hiszen újságíróként csak azok tudtak elhelyezkedni, szerkesztőségekben csak azokat alkalmazták, akik tagjai voltak a MÚOSZ-nak. Hasonló eredménnyel járt az újságíróképzés megszüntetése is. Miután a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány feloszlatta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Újságíró Tanszékét, az oktatási tevékenységet a MÚOSZ vette át, de tanfolyamaira csak azok jelentkezhettek, akiket már valamelyik lap szerkesztőségében újságíróként alkalmaztak. A szerkesztőségi állások elnyerésénél azonban a szakmai kritériumokhoz hozzátartozott a képzettség igazolása is, így az utánpótlás területén gyakorlatilag patthelyzet alakult ki. Siklósi hatalmas eredményként számolt be a budapesti szovjet nagykövetség elsőtitkárának, Sz. Sz. Karpov elvtársnak az egyetemi újságíróképzés megszüntetéséről, mivel így az új káderek kibocsátása kizárólag a MÚOSZ előjoga lett.

A „rendteremtés” tehát éppoly brutálisan zajlott le a MÚOSZ-on belül, ahogy a megtorlás a társadalom egészében. A megfélemlítés, az egzisztenciális ellehetetlenítés megtette a hatását. A konszolidáció éveiben Siklósi éppúgy idomult a rendszer lényegéhez, mint kezdetben: megértő mosollyal nyújtott kezet az általa ellehetetlenített és azóta megélhetési gondokkal küzdő újságíróknak, kegyet gyakorolva juttatta őket álláshoz eldugott kis vidéki szerkesztőségekben. Nem volt kockázat a „jótékonykodásában”. A megtört és önbecsülésében megalázott, a családja eltartására képtelen emberek önként álltak be a sorba. Új világ kezdődött a hazai újságírás terén: ez lett az öncenzúra időszaka. Mindenki tudta, mit és mennyit engedhet meg magának, ha meg akarja őrizni egzisztenciáját. Az Aczél György által kimódolt „kegygazdálkodást” Siklósi is kiválóan művelte.

1958 nyarára meg lehetett szüntetni az állam közvetlen felügyeletét a MÚOSZ felett, az újságíró-szövetség visszanyerte azt a látszólagos autonómiát, amit egy diktatúra biztosítani tud. Siklósi kormánybiztosi megbízatása megszűnt, de 1973-ig az intézmény főtitkára maradt. A hivatali ranglétrán csak a második ember volt, de a gyakorlati irányítás szempontjából a legfontosabb pozíciót foglalta el. Az ő ideje alatt vált a MÚOSZ a NÚSZ legaktívabb tagszervezetévé. Vezetése alatt magyar újságírók előkelő pozíciót vívtak ki maguknak a KGB által irányított NÚSZ tagságán belül: 1966-tól a MÚOSZ mindenkori főtitkárát a NÚSZ alelnökévé és kincstárnokává választották, és ezt a pozíciót egészen a kilencvenes évek elejéig meg is őrizte a magyar szövetség. Ebből a tisztségből a MÚOSZ főtitkárának rálátása kellett, hogy legyen a NÚSZ titkosszolgálati tevékenységére és pénzügyeire is. Az előző részben olvashatták, hogy a KGB frontszervezeteként működő prágai központ a terrorista kiképzésektől kezdve az illegális fegyver- és kábítószerkereskedelemig, a szállodaipartól feltehetően a prostitúcióig széles skálán termelte a pénzt a tevékenységéhez. És mire kellettek ezek a források? Mivel járult hozzá a magyar újságíró-társadalom a szovjet titkosszolgálatok munkájához?

Az első konkrét lépés, amelyben tetten érhető a MÚOSZ, illetve Siklósi Norbert munkálkodása a NÚSZ-hoz való közeledésben, már 1957-ben, vagyis a forradalom utáni revízióval párhuzamosan megtörtént: felállították a szövetségen belül az Idegenforgalmi Szakosztályt. A forradalom utáni megtorlások és a MÚOSZ-ban folyó felülvizsgálatok idején, amikor a szovjet tankok ágyúcsövei szinte még füstölögtek, ráadásul az emberek nagy többsége számára az utazás elérhetetlen volt, vajon miért tartotta olyan fontosnak Siklósi a szakosztály létrehozását? A legkézenfekvőbb magyarázat a MÚOSZ titkosszolgálati feladatvállalásában rejlik. Érdekes módon a hírszerzés által felhasznált újságírók között nagy számban találhatunk sport-, illetve idegenforgalmi témában dolgozó publicistákat, hiszen az említett területek látszólag politikamentesek, határokon átívelőek, vagyis tökéletesen alkalmasak arra, hogy a megnyert vagy beszervezett zsurnaliszták megfelelő fedőtörténet mögött ideológiai manipulációba kezdjenek. A MÚOSZ legfontosabb feladata pedig az volt, hogy közelítse a NÚSZ-t a nyugati újságíró-társadalomhoz.

Tevékenysége során többféle módszert használt titkosszolgálati céljainak elfedéséhez, például aktívan szerepet vállalt a különböző szakújságírói szervezetek munkájában. A MÚOSZ Idegenforgalmi Szakosztálya felállításának jelentősége éppen abban rejlett, hogy a magyar újságírók teljes jogú tagjai lehettek egy nemzetközi szövetségnek, a FIJET-nek (Fédération Internationale des Journalistes et Écrivains du Tourisme – Idegenforgalmi Újságírók és Írók Nemzetközi Szövetsége), amely a turisztikával foglalkozó zsurnalisztákat tömörítette magába. A FIJET 1954 óta működött és erősen balos elköteleződéssel rendelkezett, vagyis ezen szervezet meghódítása nem ütközött különösebb nehézségbe, viszont igazán jó behatolási csatornát jelentett Nyugat felé. Kezdetnek Brüsszelben létrehoztak egy „könyvtárat” Nemzetközi Dokumentációs Központ néven. Feladata az alapító okirat szerint az volt, hogy tudományos és kutató tevékenységet végezzen a nemzetközi idegenforgalom területén, gyűjtenie és őriznie kellett minden olyan dokumentumot, kiadványt, statisztikát stb., amely az idegenforgalommal kapcsolatban különböző országokban megjelent – és ki tudja még, milyen adatokra lehettek kíváncsiak... A brüsszeli „könyvtár” vezetőjét természetesen a MÚOSZ delegálta Miklódy Zoltán személyében.

A nyugati kultúra és tömegtájékoztatás behálózása tehát gőzerővel folyt, a cél – titkosszolgálati szakszóval – a semlegesítés volt, ma úgy mondanánk: érzékenyítés. Érzékenyítés a baloldali ideológia, a bolsevik hatalomgyakorlás és a szocialista valóság pozitív megítélésére. Elmondhatjuk, hogy a MÚOSZ igazán kimagasló eredményeket ért el ebben a KGB kötelékében dolgozva, és kivette részét a továbbképzésekből és a pénzcsinálásból is – legközelebb innen folytatjuk.