kommunizmus
Hitványság + irigység = forradalmi vergődés
Van az a felfoghatatlan, bár cseppet sem meglepő jelenség, amikor a belpesti progresszívnek semmittevés közben, a háromezer forintos kávéját szürcsölve, SZJA-mentesen épp nem jut semmi különös az eszébe, a madárcsicsergés nem köti le, a jövőbeli terveire pedig épp nem emlékszik, ezért inkább kinyilvánítja, hogy “Orbán egy geci”, meg “Fuck NER”. Amellett, hogy mélyen megvetjük ezt a fajta fantáziátlanságot, közben töprengve vakargatjuk is a fejünket, hogy vajon miért. Ezen kívül azt sem értjük, amikor a hídfoglaló fiatalok a több százezres új iPhone-okkal posztoltak arról, hogy mennyire szar az életük. De hasonlóan érthetetlen, amikor valaki nagyon lázad az ellen a rendszer ellen, ami amúgy épp nemrég biztosította neki a CSOK-ot, a babavárót, a kedvezményes hitelt, meg a tucatnyi más támogatást, amivel egyébként élt is, de ennek ellenére minden erejével el akarja hinni a 444-nek, hogy csak azért van neki lakása, meg kap magasabb fizetést, mert ezt az Orbán lop. Vagy valami ilyesmi. De persze nagyon is érthető, hogy miről van szó, ez a sok forradalmi jóeNber és igazságharcos a legpusztítóbb és leghitványabb emberi érzés áldozatává vált. Ez pedig az irigység. Óriásfarkas, dodó, dinoszauruszok, kommunizmus, avagy dolgok, amiket nem szabad újjáéleszteni
Sikeresen újjáélesztették az óriásfarkast (Aenocyon dirus) – jelentette be a dallasi székhelyű Colossal Biosciences biotechnológiai cég. Romulus és Remus a két első olyan élőlény, akiket a kihalásból visszahozott állatokként emlegetnek. Szuper hír, ugye? Hát igen, az eseményt mérföldkőnek nevezik a tudomány, a természetvédelem és az emberiség számára. Csakhogy az emberiség ezen szegletében mi nagyon jól tudjuk, hogy soha nem szerencsés olyan dolgokat, állatokat, ideológiákat újraéleszteni, amik valamiért már kihaltak vagy eltűntek – ez ugyanis valószínűleg jó okkal történt. Ez még virít, az hervatag...
Az elmúlás csodálatos jellemzése, amit Marcus Aurelius római császár, hadvezér, bölcselő írt meg az Elmélkedések könyvében. Az ókor sztoikus császár filozófusa, aki használta az atom szót, mint a részecskék összességét, világosan látta, hogy az egyik lény siet a létbe, a másik siet el a létből, s abból is, ami most keletkezik valami, máris elmúlt. A világot szakadatlan áramlás, változás újítja meg, mint ahogyan a végtelen örökkévalóságot az idő megállás nélküli folyama frissíti fel.