magyarország
Megtörni a Kisantantot
Az első világháborút lezáró Párizs-környéki békék egyetlen célt szolgáltak: megtörni azokat a közép-európai hatalmakat, amelyek a kontinentális erőegyensúlyt évszázadokig balanszban tartották. A győztes országok szövetségének mintájára a Magyar Királyság romjain mesterségesen kreált országokat is szövetségbe szervezték, amelynek semmilyen más célja nem volt, mint a csonka Magyarország sakkban tartása. A Kisantant aztán beteljesítette kötelességét, hiszen a politikailag, gazdaságilag és földrajzilag elszigetelt Magyarország kényszerpályán mozogva belesodródott az ország másik sorstragédiájába, a II. világháborúba, azonban sokáig úgy tűnt, hogy a magyar politikai vezetésben nincs akarat, vagy tudás – esetleg józan pragmatizmus –, hogy kilépjen ebből a kényszeredett pozícióból. Most azonban éppen a Kisantant szorításának a megtörését jelentik az olyan, első ránézésre furcsa szövetségesek, mint Aleksandar Vučić vagy Robert Fico. Nem tanul elődei hibáiból az Amerikai Birodalom
Egy-egy birodalom sokféleképpen bánhat a jóval kisebb hűbéreseivel. Henceghet nekik naphosszat a saját felsőbbrendű mivoltával, pökhendin kioktathatja őket a helyes gondolatokról, sőt akár agresszíven fenyegetőzhet, ha nem érzi eléggé érvényesülni a saját érdekeit vagy a csodálatos felsőbbrendű létezése elemeinek az átültetését. A birodalmak erősek, viszont mulandóak is: hol van már a Szovjetunió, hol van a német Harmadik Birodalom, hol vannak a Habsburgok vagy az Oszmánok, és hol lesz valahány évtized múlva az Egyesült Államok... Nemzetek fölött átívelő birodalomnak lenni nem könnyű, hiszen a csúcsragadozónak csak ellenségei vannak, és mindenki le akarja taszítani a kiemelt helyzetéből. Nem sok hiba fér bele. Épp ezért kiábrándítóan buta az a birodalom, amely önelégültségében még a korábbiak hibáiból sem képes tanulni. Pedig a magyarokkal igazán nem bonyolult dolog szót érteni.