ötvenhat
Malasenko lefejezett szovjet katonákról harsogott, katonái a német fasisztákat keresték – Ötvenhat szilánkjai
Különleges, kétrészes cikk második része következik. Szerzője, Erdélyi E. Péter számtalan ismeretlen és ismert embert kérdezett meg 1956-ról és arra kereste a választ, miként élték át a forradalmat és a szabadságharcot. Volt, aki arról mesélt, hogyan keresték a szovjet katonák Szuezt és a német fasisztákat Magyarországon. A szovjet Malasenko a magyarok állatias kegyetlenségéről, lefejezett szovjet katonákról tódított, amit Király Béla természetesen megcáfolt. Más a budai diákok koncepciós perét szenvedte meg, amellyel Kádárék a fiatalságot igyekeztek megtörni, hallgatásra bírni. A napok, amelyekre örökké büszkék lehetünk. Ötvenhat szilánkjai – második rész. Túlélni a kommunisták poklát – Életút-interjú Fekete Pállal, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság elnökével
Fekete Pál író, tanár, forradalmár 93 esztendős. Székely édesapja megjárta a Gulágot, így arra tanította fiát, óvakodjon a kommunistáktól, és bármi történjen, őrizze meg magyarságát, emberi tartását. Így is történt. A népszerű tanár 1956-ban a Békés Megyei Forradalmi Bizottság elnöke lett, sokat tett azért, hogy azon a vidéken elmaradjon a nagyobb vérontás. 1957-ben letartóztatták, és egészen 1963-ig Kádárék börtöneiben raboskodott, ahol rendszeresen kínozták. Kiszabadulása idején be akarták szervezni, egyetemi katedrával kecsegtették, de ő nemet mondott. Ennek megfelelően soha többé nem taníthatott, segédmunkásként, kubikosként dolgozott. Állandó vendégszerzőnk, Kovács Attila életút-beszélgetést készített az idős forradalmárral, ennek első részében a letartóztatásig követjük a megtörhetetlen férfi történetét. Boldogan halt meg, hiszen a forradalomért adta az életét – Egy magyar sportházaspár felemelő története
Földváry-Boér Máriát és férjét, Gurovits Józsefet meggyötörte az élet és a kommunista diktatúra, mégsem éreznek gyűlöletet senki iránt. Mária bátyját a forradalom alatt az ÁVH emberei megölték, de húga szerint boldogan halt meg, mert igaz ügyért harcolt, és hitt a győzelemben. Férje, a kajakozástól eltiltott olimpiai érmes Gurovits József és ő megértették, hogy nem maradhatnak hazájukban, Svájcba mentek, ahol új életet kezdtek. „A házaspárral beszélgetni nemcsak azért nagy élmény, mert két, egykori kiváló sportember különleges élettörténetébe nyerhetünk bepillantást, hanem azért is, mert ennyi családi tragédia, és a sors által rájuk mért mélyütés után is árad belőlük a szeretet, a bizalom, s bár jócskán indokolható is lehetne, mégsem éreznek senki és semmi iránt gyűlöletet. Békében és boldogságban élnek együtt több mint 65 év házasság után is.” Egy csodálatos és felemelő történet második része, vendégszerzőnk, Kovács Attila író, újságíró munkája. Kitelepítve, feljelentve, ellehetetlenítve – Egy keresztény sportházaspár a kommunista diktatúra karmaiban
Felemelő és egyben tanulságos történet a következő. Földváry-Boér Mária remek műkorcsolyázó volt, de katonatiszt ősei (köztük '48-49 hőse) miatt osztályidegennek számított. Családját kifosztották, egyik testvérét a málenkij robot vitte el, a másik végül túlélte Recsket. Földváry-Boér Mária már tizenhat évesen tehetséges sportoló volt, és az ismert kommunista sportvezetőtől, Sebes Gusztávtól kért segítséget a kitelepítés ellen. Az Aranycsapat némileg dilettáns szövetségi kapitánya emberséget mutatott, és segített. A lány később megismerkedett szerelmével, a remek kajakozó Gurovits Józseffel, aki hazánk első olimpiai érmét szerezte kajak-kenuban. Templomban házasodtak össze, amiért fel is jelentették őket, de mindvégig kitartottak egymás és az elveik, hazaszeretetük, hitük, nemzeti érzelmeik mellett. Gurovits pályafutását később tönkretették, miután beszólt az egyik ostoba illetékes elvtársnak, gyakorlatilag vissza kellett vonulnia. Aztán jött 1956. Portálunk kétrészes cikkében a házaspár is megszólal, feltárul egy olyan korszak, amelyet sohasem szabad elfelejteni. „Az egyikbe az én nevemet véssétek!” – Tizenöt éve hunyt el Pongrátz Gergely, a Corvin-köz főparancsnoka
Tizenöt éve, 2005. május 18-án hunyt el a legendás szabadságharcos Pongrátz Gergely, a Corvin-köz főparancsnoka. Stefka István írásában felidézi a kérlelhetetlen hős alakját, aki mind 56-ban, mind utána a forradalom és szabadságharc ügyéért küzdött. "Éjfélkor csengett a telefon. Aludtam, a feleségem vette fel. "– Meghalt Gergely!" – szólalt meg a drámai hang a vonal túlsó oldalán. Majd folytatta: „Ödön bácsi vagyok, Gergely bátyja. Mondja meg a férjének, hogy öcsém a kocsijában szívinfarktust kapott. Indult volna Kiskunmajsára, de a szíve megállt és a Lada kormányára dőlt. Mire kirohantunk a házból, már nem élt.” A tragikus hír után reggel autóba ültem, s mentem le Marispusztára. Megérkeztem. A nyolcvanhárom éves Pongrátz Ödön – tíz évvel volt idősebb Gergelynél – már várt rám, átöleltük egymást. Mindketten arra gondoltunk, hogy Gergely nélkül hogyan tovább?" Kádár a halottak élén és véres, hazug majálisa – Miért ne ünnepeljük május elsejét?
Május elseje Kádár János ünnepe. 1957 május elsején négyszázezer ember gyűlt össze Budapesten (többségük kötelességből), hogy részt vegyen a Kádár-diktatúra nyitányán, a nagy hazugág-ceremónián. Kádár a zárt ajtók mögött ekkor már véres megtorlást, „körmenetben történő kivégzéseket” követelt, míg a világnak azt demonstrálták: itt minden rendben van. Május elseje előtte is a hazugság ünnepe volt, de ezután lett igazán azzá. Ma már a történelem szemétdombján lenne a helye, „olcsó sörbűzével, virsliszagával, a részeges MSZP-s kriptaszökevényekkel, a dülöngélő hordószónokokkal együtt. Mert hiába lehetünk büszkék azokra, akik a munkások jogaiért harcoltak, ezt az ünnepet végzetesen összekenték a fekáliájukkal a kommunisták. Őszintén: mi közünk nekünk május elsejéhez? Mit ünnepeljünk a munkásosztályon, ha e szlogen mögött emberek tízmillióit irtották ki? Miért is vegyünk részt a kommunisták kedvenc ünnepén?" Publicisztika.