Meg lehet-e figyelni az ellenzéki sajtó lánglelkű újságíróit és kalandvágyó politikusait? – Néhány gondolat a nemzetbiztonságról és a nagyhatalmak hálózatáról

Magyarország ma megint [továbbra is] egy nagyhatalmi játszma fontos terepe. Olyan nyíltan mozgolódnak az amerikai és nyugat-európai erők, olyan elfogadott lett az a fajta befolyásolás, manipulálás, hogy a társadalom jórészt már hozzászokott. Annyi egészen nyilvánvalóan Amerikából mozgatott, vagy fizetett, vagy befolyásolt figura nyomul a politikában, a közéletben és leginkább a világhálón, mint korábban talán sohasem. Azt gondolom, hogy a nemzetbiztonságnak (és minden idők titkosszolgálatának) nem árt megfigyelnie azokat az embereket, akik túllépnek bizonyos határokon és már az ország stabilitását, függetlenségét veszélyeztetik. De ennek megvannak a keretei. Jogállamban élünk, így fontos, hogy ezt csak a szakmailag, jogilag és morálisan is (naiv vagyok) megengedhető eszközökkel tegye meg. Ezt jól tudják a szakemberek is. Mert a veszély valós: a hálózat – legyen az orosz vagy amerikai hátterű – borzasztóan erős és nagyon nehéz ellene védekezni. Publicisztika. 

Amikor korábban évekig egy napilapnál dolgoztam, egy idő után könnyedén meg tudtam volna mondani, ki az oroszok embere. Nem kell hozzá nagy ész, talán némi affinitás, de lehet, hogy még az sem, egyszerűen látni, nemcsak bambulni kell. Ha kicsit megnézed a munkájukat, az elfogultságukat, s főleg az előtörténetüket, a különböző ügyekre nyújtott reakciójukat, akkor hamar nyilvánvalóvá válik minden. Volt olyan, akiről nagyjából mindenki sejtette, akit kicsit is érdekelt a dolog. A játék azért is érdekes, mert mindig tudtam, hogy miről mit, és főleg mit elhallgatva fog írni. Beszélni, beszélgetni viszont nem volt tanácsos előtte. 

Aztán belemerültem az állambiztonság történetébe, a hálózat-kutatás témakörébe, számtalan olyan emberről írtam, akikről tudtam, hogy a szovjetek „érdekkörébe” tartozott. MGIMO-sok, volt szovjet nagykövetek és moszkvai tudósítók, a KGB fedőcégeinek (például Nemzetközi Újságíró Szervezet, Demokratikus Ifjúsági Világszövetség) dolgozó médiamunkások és káderek és a többi.

Egyre több olyan pályafutást láttam, amelyben a kilencvenes években vagy korábban, a rendszerváltás idején komoly váltás történt. Moszkva után amerikai ösztöndíjak, szovjet seggnyalás után UNICEF vagy menekült-védelem, civil szervezetek, etc., etc. Írtam elég hasonló MGIMO-s mákvirágról. 

Ezeket hívjuk átállóknak, sokakkal megtörtént, hogy a halálos lövést kapott nagyhatalomtól (Szovjetunió) egyszerűen átsoroltak a másik sávba.

Ez nem azt jelenti, hogy beszervezték őket. El kell hagyni ezt a vonalas gondolkodást. Egyszerűn átsomfordáltak a tudásukkal és a kapcsolat-rendszerükkel a másik hónalj alá. Ahogyan az már korábban is megtörtént sok-sok náci szakemberrel (legyenek azok tudósok, külkereskedők vagy diplomatáknak álcázott többszörös ügynökök). Mert sokan nem vállalják, hogy egyszer az életben ne álljanak se ide, se oda. Mert az több munkával, kevesebb pénzzel, csekélyebb kapcsolati tőkével, sivárabb jövőképpel jár. 

[Érdemes megnézni az újságíró-karriereket ebből a szempontból. Kik azok, akik mindig puhára esnek, mindig felfelé buknak. És kiket lehet közülük besorolni – csak játékként – az egyik Nagy testvér mellé.]

Szóval a kapcsolatrendszer. Mondok egy példát, ismerek olyan történészt, aki valaha az állambiztonsági múlt egyik legismertebb kutatója volt, igazi sztártörténész, aki több „ügynökügy” miatt pereskedett.

Aztán pár éve összeállt egy volt moszkvai tudósítóval, akiről mindenki pontosan tudja, hogy hova tartozik. Az apja is odatartozott és ő is. Ezt nem azt jelenti, hogy KGB-s volt, ha az volt, ha nem, ezt az életben nem tudnánk bizonyítani, ez azt jelenti, amit írtam: odatartozott. A különleges kapcsolataival együtt.

Történt, hogy a történész és ez az ember – újságírónak nem nevezném – kiadta Rákosi Mátyás megtalált iratait. Tudják hol bukkantak rá? Egy ciprusi szállodai szobában várakozó műbőrtáskában. 

Nevetni ér. Ha igaz a történet, akkor is. 

Ez olyannyira szürreális magyarázat, hogy még az amúgy szintén történész Pető Iván sem volt rest egy kicsit körbejárni a kritikájában. Óvatosan, ahogyan ezt kell.

„Ugyanakkor a ciprusi véletlen – nagyon visszafogottan fogalmazva is – nem éppen szokvá­nyos történet. […] A szö­veg alapján Ungváry akár közvetle­nül, akár közvetítővel is kaphatta a táskát, adhatták pénzért is stb. Min­denesetre felmerül: lehet, hogy a fur­csa szerzőpáros összeállása az iratok eredetére vezethető vissza, és Meruk József nem csak orosz nyelvtudását, orosz-, szovjetismereteit vitte ap­portként a közösbe?”

Finoman fogalmazva. Mert a kapcsolatrendszer – és egy izgalmas kutatás, publikáció – sokat ér, még akkor is, ha az említett Meruk elvtárs igazán hírhedt figura. És igen tájékozott az állambiztonsági ügyekben.

„Nem sokkal a D 209-es ügy kipattanása után ő tette közzé Pokorni Zoltán édesapjának ügy­nökmúltját. Fideszes körökből ekkor őt vádolták meg ügynökmúlttal, de vádlóival szemben jogerősen pert nyert.”

– írta erről Pető. 

Valahogy így történt. Amikor Medgyessy Péter szennyes, szt-tiszti múltja megjelent a Magyar Nemzetben, pár nappal később érkezett a válasz. Azt az embert vették célkeresztbe, aki a Fidesz nevében a miniszterelnök lemondását követelte. Meruk elvtárson keresztül. 

Aki a szocializmusban volt madridi és moszkvai tudósító, a külkeres területen kulcsfontosságú Hungexpo sajtósa, hogy a rendszerváltás során az MSZP nemzetközi osztályának vezetője legyen. Akkoriban külön kis interjúban magyarázta meg (egy baráti újságírónak), hogy miért is jött haza Spanyolországból. Aztán jött a Kurír, az MDF-kormány lejáratásában és a Taxisblokád felfuttatásában is élen járó „hírharsona”, majd a többi.

S Merukot valóban megvádolták ügynökmúlttal, egészen pontosan Bayer Zsolt egy hatalmas cikkben, és ez nyilvánvalóan hiba volt. De ki tudta akkor (kétezres évek közepe), hogy ha valami, akkor ügynök biztosan nem volt. Meg is nyerte a pert. 

Engem egy másik hasonló hátterű ember – természetesen a kapcsolatrendszert értve ezalatt – perelt be, akit nyugodt szívvel Meruk mellé helyezhetünk. Fodros Istvánt Molnár Csilla, a szépségkirálynő halálakor ismerte meg az ország. Akkorát „bukott”, hogy a Magyar Média után egy impexhez került, majd az ottani botrány után suhant tovább. De nem is ez az érdekes, hanem az előélete.

Csak röviden: 1970 és 1974 között az említett Demokratikus Ifjúsági Világszövetség protokollfőnökeként kezdte [a KGB fedőszerve], majd 1980-ig a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalánál dolgozott. Ezt követően négy évig Moszkvában, a szocialista országok alkotta Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) sajtóosztályán volt, ezután került a Magyar Média igazgatói székébe.

Szép történet, igaz? Hát még a folytatás. 2012-ben még a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense volt. Én őt nem neveztem ügynöknek, csak a hálózat egykori emberének. Az ügyvédje maga Czeglédy Csaba volt. Nyilván. Aki a folyosón elmondta, hogy mindig olvassa a cikkeimet. Kérdeztem, hogy nagyítóval? Nem, mondta mosolyogva, tényleg érdekel, nagyon fontos, amit csinálok. [Akkor, miért pereskedsz ellenem, „barátom”?]

Korábban sohasem találkoztunk, kedves volt, ahogyan Fodros is, és én is udvarias. Hosszú órákig beszéltünk, érveltünk a bírónő előtt. Végül megegyeztünk, hogy visszalépnek a pertől. Csak tegyük oda a közleményét, amelynek legfontosabb pontja az volt: nem volt beszervezve és az átvilágításon is átment.

[Rendben. Sohasem állítottam, hogy be volt szervezve. Nyilván azonnal elbuktam volna az egészet és végignézhettem volna a felperes örömét.]

És egy szürreális részlet: Fodros a végén még azt mondta, hogyha valami érdekel, valamit nem tudok, nyugodtan keressem meg. Hívjam fel! Csak nem egy jövendő szerzőtársra találtam? – gondolkodom. Mert ennyi lenne.

Lehet, hogy nekem is leesne valami műbőrtáska a gyorsvonatról? 

Ez volt a szovjet, az orosz szál. Most jöjjön az amerikai, a nyugati. Ott is vannak ciprusi hotelszobák vagy inkább brüsszeliek, ahová véletlenül befúj a szél egy egész tévéstábot. Érdemes megnézni, hogy kik, mikor és miért szellőztették meg a kormányt lejárató kínos ügyeket. Hogy kik, milyen előéletű újságírók jutnak olyan információkhoz, amelyeket legális eszközzel nem igazán tudnának megszerezni.

Ezzel nem azt állítom, hogy ebben az esetben mindenki „szem a láncban”, nyilván nem kapja meg mindenki az amerikai nagykövetségről a teljes cikket. És nem jár mindenki olyan autóval, amiről mi, nem függetlenek csak álmodozunk. És aki igen, nyilván az sem feltétlen CIA-ügynök. De érdekes megnézni, hogyan landoltak a legendás Index legendás újságírói [amúgy többségében tényleg képzett, ügyes kollégák] az amerikai hátterű portáloknál. Esetleg egy-egy amerikai ösztöndíj után. Olyan valószínűleg jól fizető szerkesztőségekbe, mint a nyíltan [persze letagadhatatlan lenne] amerikai Szabadeuropa nevű viszonylag új oldal [„független hírek forrása”] vagy a Direkt36 [támogatói a Rockefeller Brothers Fund és a Nyílt Társadalom Alapítványok, stb.].

Utóbbi már „előremenekült” – nyitóoldalán közli, hogy kik pengetnek. Ezzel egyrészt üzennek (ők vállalják), másrészt másokat megkímélnek egy kis kutatómunkától. 

De a lényeg az említett Direkt36 sorra jelenteti meg azokat a cikkeket [és csak azokat], amelyek egyetlen célt szolgálnak: kormánybuktatást, az ellenzék térnyerését. Nincs ezzel gond – főleg egy ilyen toxikusan szekértáboros médiavilágban –, csak tudjuk, honnan érkeznek ezek az üzenetek.

Ahogyan lássuk meg azt, hogyan alakult át az Atlatszo, amely egy darabig tényleg „ide” és „oda” is „ütött” („oda” azért nyilván apróbbakat), nagyon fontos cikkeket írt meg, aztán „valahogy” el kezdett teljesen nyilvánvalóan besorolni az egyik sávba. [Nyilván azért, mert már tűrhetetlenné vált a „diktatúra”. Hagyjuk már.]

Azt kell megérteni, hogy nem grál-lovagok harcolnak a sárkány ellen, hanem üzleti, politikai érdekek ütköznek és a játszmában mind sakkfigurák vagyunk. Az olvasók egy része sajnos „báb”, mások meg vagy érdektelenek és cinikusak, vagy átlátják a helyzetet. [És úgy cinikusak.]

A látásban segít, hogy vagy átéltük vagy fiatalabbként a vérünkben hordozzuk a kommunista agymosást, így nagyjából le tudunk mindent fordítani Újbeszélről. Ha akarjuk. Ha belefektetjük az energiát. Ha hajlandóak vagyunk összetetten, nem a saját buborékunkban gondolkodni. 

Miért fontos ez? Én tudom magamról, hogy megfigyeltek és valószínűleg megfigyelnek. Nem örülök neki, nem leszek tőle sem paranoiás, sem fontos ember, de tudom, hogy a munkám ezzel jár. Amikor elkezdtem mélyebben belemenni a szovjet-orosz ügyekbe, a szovjet–nyugati összefonódásokba (Mogiljevics, Maxwell, fegyvercsempész-ügyek, stb.) elég komoly jelzést kaptam erről. Nevezhetjük beugratási kísérletnek. Még finomak is voltak.

Nyilvánvaló, hogy egyik nagyhatalmi oldalon sem kedvelnek igazán, de ezzel jár, ha valaki újságíróként kutat, és nem áll be az egyik Nagy testvér mellé sem. És mondom: ez az üzlet, a játszma része. Nem szép, de elfogadom. A pereket is. Főleg, amíg nyerünk. 

Miért írom ezt meg? Magyarország ma megint [továbbra is] egy nagyhatalmi játszma fontos terepe. Olyan nyíltan mozgolódnak az amerikai és nyugat-európai erők, olyan elfogadott lett az a fajta befolyásolás, manipulálás, hogy a társadalom jórészt már hozzászokott. Annyi egészen nyilvánvalóan Amerikából mozgatott vagy fizetett vagy befolyásolt figura nyomul a politikában, a közéletben és leginkább a világhálón, mint korábban talán sohasem. 

Azt gondolom, hogy a Nemzetbiztonságnak (és minden idők titkosszolgálatának) nem árt megfigyelnie azokat az embereket, akik túllépnek bizonyos határokon és már az ország stabilitását, függetlenségét veszélyeztetik.  Legyenek ellenzékiek vagy kormánypártiak. De ennek megvannak a keretei. Jogállamban élünk, így fontos, hogy ezt csak a szakmailag, jogilag és morálisan is (naív vagyok) megengedhető eszközökkel tegye meg. De ezt jól tudják a szakemberek is. Mert a veszély valós: a hálózat – legyen az orosz vagy amerikai hátterű – borzasztóan erős és nagyon nehéz ellene védekezni. 

Magyarország ráadásul különösen veszélyeztetett. A történelmi háttér és múlt, az akciók és reakciók miatt nálunk sem patrióta kommunizmus, sem patrióta liberalizmus nem létezett igazán meghatározó politikai erőtérként a huszadik században. És ebben sem. Ahogyan Schiffer András mondta Gulyás Gergelyt idézve a műsoromban: „Nekünk kommunistából is csak a hazaáruló jutott”. A „mondás” nyilván leegyszerűsítő, hiszen voltak patrióta kommunisták, ahogyan most is vannak patrióta liberálisok (néhány biztosan), de előre nem kerültek és nem kerülhetnek. Azonnal bedarálják, izolálják és lejáratják őket. 

Máshol összetettebb a helyzet. Vegyük csak a cseh Andrej Babišt. Tipikus hálózati figura. Külkeres. A PZO Petrimex üzletkötőjeként a nyolcvanas években Marokkóban dolgozik. Aztán milliárdos lesz. Majd miniszterelnök. Mégis kiáll a bevándorlás – és így az amerikai és a „nyugati” befolyásolás ellen. Mert ott, úgy fest, nem fekete-fehér minden. És Csehországot jóval kevésbé lopták szét. Nem én gondolom egyedül, hogy nagy részben azért, mert nekik nem csak „hazaáruló” jutott. 

Mi történik nálunk? A politikus mond valamit, valaki kiszivárogtatja, aztán megjelenik az amerikai hátterű portálon. Nyilván áthangszerelve.

Indulhat a rettegés, a szárnyas ló hátára felpattanva kérjük a Nyugat segítségét! A politikusok és a társutas értelmiségiek harsognak, rettegnek és rettegtetnek, végiggyűrűzik a stresszes állapot ezen az egész traumás országon. A hírt átveszi az egész hálózatuk, itt és külföldön, a kis gömböc növekszik, hátha fel tud falni valakit. Hátha valaki tönkremegy bele. Lehet rajta röhögni, mint az ereszen menekülő jogászon, aki nem mellesleg az egyik legokosabb magyar volt Brüsszelben.

Ébresztő, gyerekek. Ebben a játékban, amit a hazánk sorsának is nevezhetünk, az cselekszik helyesen, aki mind Moszkva, mind Washington seggétől távol marad. Üzletelni lehet. Barátkozni is. De a Nagy testvér mellényzsebéből kilógni nem ér. Az nem szép dolog, kedves rettegtetők.