1989. június 16-án újratemettek öt kommunistát. A hatodik koporsó üres volt, az szimbolizálta a többi hőst és mártírt. Maga az esemény a megbékélés, a békés átmenet és békés átmentés kulcspillanata lett. És teszt is volt: megnézték, mit szól a magyar társadalom, az értelmiség ahhoz, ha ezt is megpróbálják „lenyúlni” a kommunisták. Ez a nap erősítette meg a békés átmenet üzenetét és sikerét, ami után jöhetett a valódi cél: a békés átmentés és a még békésebb átállás, átállítás. Cikkünkben bemutatjuk, miért látjuk ezt gyásznapnak, azzal együtt, hogy Rácz Sándor és Orbán Viktor bátor beszédével alaposan felrúgta az eredeti forgatókönyvet. És akkor miért gyásznap? Mert működött az elmejáték, az ellentétpárokra épülő világképre felhúzott üzenet: a fejekben a békés átmenet ellentéte csak a véres forradalom lehetett. Pedig voltak, lehettek volna azért árnyalatok.
Harminchárom éve, 1989. június tizenhatodikán temették újra Nagy Imrét és négy mártírtársát. Azaz: öt kommunistát.
Szóval a nagy rendszerváltó pillanat végül úgy sikerült, hogy a társadalomnak végig kellett néznie, ahogyan újratemetnek öt kommunistát.
Nagy Imrét, az egykori NKVD-s „Vologyát” [cikkem itt]. A másokra halálos ítéletet követelő Gimes Miklóst [cikkem itt] és Losonczy Gézát, a két propagandistát – az esemény egyik „arca” egykori elvtársuk, Péter Gábor korábbi utazótársa, Vásárhelyi Miklós volt –, valamint a finoman szólva is vitatott múltú Maléter Pált [szintén kommunista] és Szilágyi Józsefet.
Utóbbiról most csak ennyit: „1947 és 1949 között a pártközpont karhatalmi, katonai osztályának vezetője” volt. Ő se sarki fűszeresként szolgálta Rákosiékat.
Egy üres koporsó az antikommunistáknak
A többieknek, az összes többi hősnek, mártírnak, ismert vagy ismeretlen forradalmárnak és szabadságharcosnak egy darab névtelen, üres koporsó jutott.
És bármennyire is háboroghatunk ezen most, valahol így volt szimbolikus – mert mindent elárult mind az átmenetről, mind arról, milyennek is látta ötvenhatot ez a korábban kommunista, későbbi zömmel liberális, neoliberális elit.
Úgy, hogy az is az övék, hiszen azt is lenyúlták később – már a narratívát, a beszélés, az elbeszélés jogát. Úgy lettek a történelemkönyvekben „forradalmárok”, hogy valójában csak egy belső puccsot akartak. Mintha egy újabb Trockijt kéne ünnepelni. Gerő Ernő helyett moszkovita cimboráját, a kommunizmust akkor éppen nagyobb lendülettel javítgató Nagy Imrét. Az egyik NKVD-s helyett a másikat, a magyaros bajszával.
Nem miattuk lett rossz emlékű ez a nap. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Vészi Ágnes
Lenyelették a keserű pirulát
Az egész tulajdonképpen az egykori Nagy Imre-kör saját újratemetése, akciója, fazonigazítása volt. Beengedtek mást is, hogy azért a látszat meglegyen, bár ismert jobboldaliról azért nem lehetett szó. Szóval eljött a rendszerváltoztatás nagy pillanata, amikor annak, aki látott, világossá válhatott: a rendszerváltás lehetősége – bármi is legyen a ’90-es választás tétje – végérvényesen elveszett. Miért?
Mert a társadalom lenyelte a keserű pirulát, aminek nem is érezte az ízét: ha abba „belement” [nyilván: mi mást tehetett volna?], hogy szabadságharcunk ürügyén végül féltucat kommunistát ünnepeljen, akkor ebben az országban már bármit el lehetett adni. [Sajnos fizikailag is – lásd az elit és segédcsapata, a véleményvezérek és a sajtó által ünnepelt privatizációt.] Lakmuszpapír volt ez az újratemetés – figyelte az éppen szétrohadó, de magát átmentő párt és az elit a reakciókat.
Nézte a jeleket Amerika is [nyilván jóval kisebb téttel és koncentrációval], a korábban Moszkvához hű hálózat, amelynek legtöbb tagja ekkor már átállt, illetve átállították. És persze fülelt az állambiztonság is.
Komolyan: Vásárhelyi?
Már az eseményt megszervező Történelmi Igazságtételi Bizottság megalakulása és működése is jelzésértékű volt.
Mit várhattunk egy olyan szervezettől, amelyet egy olyan korábbi propagandista vezetett, aki ’45-től elkezdve számtalan sötét, koncepciós ügyben benne volt?
Arról a Vásárhelyi Miklósról beszélünk, aki 1948-ban még Péter Gáborral, az ÁVH vezérével és magával Kádár Jánossal ment le egy autóban Pócspetribe [cikkem itt].
Arról a propagandistáról, aki ezután az ÁVH egyik főemberével megírta azt a könyvet, amellyel párhuzamosan egy újabb koncepciós ügyet levezényeltek. Ez volt a hírhedt Szürke könyv [más forrásokban Fehér könyv]. Arról a főideológusról van szó, aki ekkoriban már évek óta a Soros Alapítvány magyarországi arca volt. Nem sorosozunk; amerikai hátszélről beszélünk.
Vásárhelyi itt még a párt nevében szónokol. Fotó: MTI
A temetés rendezője titkos megbízott volt
De nemcsak ő volt menthetetlen a TIB-ben; ne feledjük az általa elnökölt szervezet másik fontos emberét, az újratemetést rendező, szervező Erdélyi Tibort.
Ő éppenséggel az állambiztonság titkos megbízottja volt („Szilárd” fedőnéven). Sztálin halála után a szintén [nahát] kommunistaként induló Erdélyi is ötvenhatos lett, börtönbe került, és 1964-ben, már szabadulása után szervezték be [sokan mondtak ekkor nemet; volt, aki ezzel elbúcsúzott az egyetemi vagy egyéb karrierjétől]. Azt még elfogadja az ember, hogy ekkor beszervezték [ki tudja, mi volt, ha volt a presszió], de hogy még 1989-ben is feladatot kapott, az azért sok mindent elárul róla.
Pedig így történt:
„»Szilárd« fedőnevű tmb. TIB-ban való foglalkoztatására külön feladattervet készít – írta az állambiztonság az 1989-es Intézkedési tervében. – Ennek lényege a szélsőséges megnyilvánulásoktól mentes kegyeleti aktust szorgalmazó szárny támogatása.”
Vagy ahogyan egy másik, szigorúan titkos iratban fogalmaztak: „Ki kell választani azokat a hálózati személyeket, akik alkalmas pozícióban vannak és az eseményeket az általunk kívánatosnak tartott irányba befolyásolhatják. Részükre részletes, személyre szóló feladattervet és magatartást vonalat kell kidolgozni.
Ilyen lehet például a Történelmi Igazságtétel Bizottságban meglévő kapcsolatunk, akin keresztül meg kell kísérelni a hozzátartozók rábírását egy közös nyilatkozat kiadására.”
Vásárhelyi és Mező Imréné egymásra talált
A közös nyilatkozat – ez volt még igazán fontos. Meg is jelent.
A sajtóban éppen Vásárhelyi és régi kommunista elvtársa talált egymásra [ha már csak posztumusz is]. Abban a Népszabadságban, amely a párt és rezsim legfontosabb lapja volt és maradt, és ahol Vásárhelyi ugye régi munkatárs volt [még a szabad népes időkből].
Kivel ölelkezett –szavakban – Vásárhelyi? Kádár János egy másik elvtársának, Mező Imrének – csak névrokon – az özvegyével.
Szóval egy újabb kommunistával, akit még ’56-ban öltek meg. A korábbi propaganda szerint a forradalmárok [vagyis az „ellenforradalmárok”] gyilkolták meg, de sokan ezt is vitatják; lehetségesnek tartják, hogy a „sajátjai” végeztek vele. Semmi sem elképzelhetetlen a kommunisták provokációs, ördögi módszereit ismerve.
Megint megbocsátottak egymásnak
Ennél most lényegesebb, hogy az ő „közeledésük” kulcsfontosságú volt: a két kommunista szárny vagy szekta ezzel nyilvánosan is megbocsátott egymásnak.
Vagyis a kommunista, posztkommunista teremtmény saját magának. Ahogyan korábban, az őrület végén már saját testét marcangolta és gyilkolta – a Rajk-ügyben sok Vásárhelyi-féle későbbi „ötvenhatost” bevetettek –, most saját magát ölelte át. Csók az arcra, és jöhetett az üzlet. [Felkészül a jövő ÁPV-vezetője: Vásárhelyi István.]
Megtörtént a belterjes bocsánatkérés már a Rajk-újratemetéskor is. Akkor Rajk Júliának jutott [vagy jutott volna] a megbocsátó szerep.
Az újratemetés ment nekik: ekkor Rajkot. Forrás: Fortepan; adományozó: Berdó Pál
Az elvárt levélváltás
„Nagy Imre újratemetésének előkészítésére a Népszabadság június 8-i száma címoldalon közölte a Köztársaság téri összecsapásban meghalt Mező Imre özvegyének megbékélésre szólító levelét:
Férjem és több társa az 1956-os tragikus események áldozatává lett, halt mártírhalált. Az akkor nem velük küzdők közül is sokan tiszta szándékokkal, a népért, a nemzetért kívántak cselekedni, az ő haláluk is tragikus… Egyetértek mindazokkal, akik június 16-át, Nagy Imre és sorstársai temetésének napját a gyász, a megemlékezés és ezáltal a nemzeti megbékélés napjaként kívánják megélni.
Visszhangként június 13-án ugyanúgy címlapon közölte a Népszabadság Vásárhelyi Miklós azonos hangvételű levelét, jelképezve mintegy, hogy a barikád mindkét oldalán harcolók immár megbocsátanak egymásnak. E levélváltás például maradéktalanul megfelelni látszik a szolgálatok szándékának” – írta a Magyar Nemzetben megjelent cikkében Fáy Zoltán még 2009-ben, és csak bólintani tudunk.
Még tényleg annyi kellett volna, hogy Horn Gyula külügyminiszter – későbbi miniszterelnök – is megjelenjen, és tépett pufajkáját a koporsóra terítse. A derék „Harcos”, akiből később „Na és?” lett.
Vásárhelyi: Mező Imre is emberséges maradt
De azért idézzünk is egy kicsit Vásárhelyi felemelő írásából: „TISZTELT ASSZONYOM! Mélységesen megrendítettek a Népszabadság június 8-i számában közölt sorai. Engedje meg, hogy kifejezzem ön iránt érzett őszinte tiszteletemet. Férje, Mező Imre halálával 1956 októberében önt is súlyos csapás, jóvátehetetlen igazságtalanság érte. Több mint három évtized eltelte sem hozhatott vigaszt szomorúságára és keserűségére. Mint levelében írja: A megbocsátás útját, azt hiszem, nehezen tudjuk egészen végigjárni. Annál megrázóbb gondolkodásának emelkedettsége, lelkének nemessége.
Az ön szívében a múlt harcát – József Attilát idézve – békévé oldja az emlékezés. Felülemelkedve saját fájdalmán, az ország, a nép jelenéért és jövőjéért aggódik. Osztozom fájdalmában, felelősségérzetében és reménykedésében is. Ismertem, tiszteltem és szerettem Mező Imrét.
Tudom, milyen humánus volt a Rákosi-rendszer legnehezebb esztendeiben is. Ember maradt az embertelenségben. 1953 után pedig keményen és bátran vívta a harcot a hatalmat minden eszközzel védelmező régi vezetéssel szemben. Rokonszenvezett velünk, Nagy Imrével és harcostársaival, támogatta reformtörekvéseinket, és ez elkötelezettségét több ízben nyíltan is kifejezte, ő is egy emberséges szocializmusról álmodott már az ötvenes évek közepétől.
A sors kegyetlen tragédiája, hogy éppen ez a Mező Imre, a levelében említett sok tiszta szándékú emberrel együtt, a történelem áldozata lett. Egyetértek Önnel. Legyen június 16-a a gyász, a kegyelet, az emlékezés és a megbékélés napja. És akkor a tisztesség arra kötelez, hogy ezen a napon szívünkben lerójuk tiszteletünket Mező Imre emléke előtt is. Asszonyom! Köszönöm üzenetét, amely erre a kötelességemre emlékeztetőit. Tisztelettel és nagyrabecsüléssel: VÁSÁRHELYI MIKLÓS”.
Látjuk, hogy ahogyan Vásárhelyi, úgy Mező Imre is „ember maradt az embertelenségben”.
Tiszta, humánus, csupa jót tett a Rákosi-diktatúrában. Lehet, csak remélni tudjuk, hogy nem úgy, mint az a Vásárhelyi, aki az ítéletére váró Mindszenty Józsefet „féregnek” nevezte.
Legyen béke már!
Szóval: június 16-a legyen a megbékélés napja. Ezt akarta mindenki, a sakkjátszma szinte összes szereplője, az MSZMP, a két nagy ellenzéki párt [nyilatkozatai szerint az MDF is], az állambiztonsági szolgálat, a Nyugat és a Szovjetunió. A radikális – azaz valódi rendszerváltást kívánó – ellenzékieken kívül mindenkinek a békés átmenet, a békés átmentés, a békés átállítás volt az érdeke, ennek megfelelően az újratemetés kegyeleti, békés jellegét hangsúlyozta.
Ami hatalmas trükk volt: egyrészt a „béke” kifejezés a bolsevik, kommunista, majd szocialista propagandának köszönhetően a vérünk, a tudatunk részévé vált; erről dalolt Bródy János és Koncz Zsuzsa, ezt hirdették az összes faliújságban. Másrészt működött az elmejáték, az ellentétpárokra épülő világképre felhúzott üzenet: a fejekben a békés átmenet ellentéte csak a véres forradalom lehetett.
Márpedig kevesen akartak egy új ötvenhatot. Az előzőnek is a magyar társadalom fizette meg az árát.
A média, avagy az üvöltő megafon
Hogyan segített az üzenet felerősítésében egyfajta megafonként a sajtó, illetve az állambiztonság? Ügyesen és jól megtervezetten.
Az ismert állambiztonsági dokumentumgyűjtemény arról árulkodik, hogy alig volt [ha volt] olyan ellenzéki csoport, politikai alakulat, vagy szerkesztőség, ahol ne állt volna rendelkezésre pár beépített ember az esetleges radikalizálódás megfékezésére. Másként szólva: nagyon odafigyeltek arra, hogy nehogy mások forgatókönyve szerint menjen végbe a rendszerváltás.
Már tavasszal nagy erőkkel készültek az eseményre, ’89 májusán Horváth József „vezérőrnagy elvtárs ismertette az MSZMP Politikai Bizottsága álláspontját, mely szerint június 16-án nem tartja indokoltnak a temetés mellett politikai demonstráció szervezését”.
„Ezt az álláspontot az ÁB szolgálat is magáévá tette” – írta az egyik jelentés. Horváth vezérőrnagy később nem titkolt büszkeséggel mondhatta [egy állambiztonsági eligazításon], hogy „a társadalom felé megindult annak sugalmazása is, hogy június 16-át a temetés, a nemzeti megbékélés, a közmegegyezés napjának kell tekinteni”.
Hiszen,
„ha a kegyeleti, nemzeti megbékélés jelleg hangsúlyozása tovább terjed – ezt hálózati úton erősíteni kell – megakadályozhatók a különünnepségek”.
Pallagi Ferenc (b) és dr. Horváth József (j) nyugállományú rendőrtábornokok a Budapesti Katonai Bíróságon május 25-én, az ítélethirdetéskor. Fotó: MTI
A békés átmenetben érdekeltek
Ebben segített a beépített és/vagy manipulált, esetleg szintén a békés átmenetben érdekelt [munkahelyük, pozícióik megőrzése, illetve javítása] újságírók, tévések, rádiósok hada.
Ők aztán nem akartak forradalmat csinálni. Az ellenvéleményeknek, a másként gondolkodó újságíróknak a lapok nem igazán adtak teret.
Jó, bár szélsőséges példa a beszervezett újságírók túlélésére és metamorfózisára Tőke Péter titkos munkatárs története [bővebben itt], aki a Reformban – amelynek történetét itt írtam meg – minden elvárásnak tökéletesen megfelelt. Most csak a vezércikkét idézném:
„Lehet, hogy nemcsak Sztálin és Rákosi, de még Lenin, Marx és Engels is megfordulna a sírjában attól, ami itt történik. Feje tetejére áll mindaz, amit okos elmék kiagyaltak az osztályharcról. Maholnap megérjük, hogy leül ugyanahhoz a kávéházi (négyszögletes, s nem kerek) asztalhoz Pozsgay, Kárpáti [Ferenc, a diktatúra utolsó és a demokrácia első honvédelmi minisztere], Horváth [István belügyminiszter] Vásárhelyi Miklóssal, a szocdemes Révésszel [András], a függetlenségis Hornyákkal és másokkal.
Tőke Péter, a Reform főszerkesztője (az asztalnál középen), mellette Vásárhelyi Miklós újságíró a Reform és a Kapu című lapok meghívására rendezett tanácskozáson, amelyre meghívtak egy csomó új újságot. Fotó: MTI (1989)
Tőke Péter: Tegyük ártalmatlanná a provokátorokat
Fegyverek, erőszak, fenyegetés és kényszerítőerő nélkül. Tudomásul kell vennünk, ez a természetes, lehet így is. Tudomásul kell venni azt is, hogy a mi népünk nem ellenség, nem a megregulázásán, megfékezésén kell munkálkodni, hanem meghallgatni, bízni benne s boldogulását elősegíteni. Istennek hála, nem kapunk keletről parancsokat, ránk van bízva demokratikus jövőnk alakítása. […]
Egyet akar az értelmiségi, a munkás, a paraszt, a rendőr, a katona: szabadulni a diktatúra maradványaitól, kilábalni a gazdasági bajokból s egy új európai, demokratikus társadalmat építeni. Ezért is bízhatunk egymásban, a konfliktusmentes, békés átalakulásban.
Ezért is bízhatunk a tüntetők, felvonulók sokezres tömegeiben. Képesek vigyázni magukra, egymásra, kiszűrni, ártalmatlanná tenni a provokátorokat, a felbujtó hangadókat.”
Király Béla és a többiek szerepe
Ezek nyílt lapok – még akkor is, ha a titkos munkatárs az ötvenes évek stílusában írta meg. A közvéleményt és a társadalmat célzó irányított agymosás mellett a belföldi és külföldi hangadókra is figyeltek.
Tételesen felsorolták, melyik beépített emberük melyik nagykövetet, célszemélyt fogja követni, befolyásolni. Volt, akiket valószínűleg nem is kellett annyira: ilyen az a Király Béla, aki szintén kommunistaként indult – vagyis ’45-től a legbuzgóbbak egyike lett –, majd a hírhedt Katonapolitikai Osztályt segítette különböző koncepciós ügyekben.
[Cikkem itt.]
Király Béla Nagy Imréék újratemetésén. Fotó: MTI
Az ő akkori és későbbi pályafutása is nagyon zavaros, nem véletlenül kritizálták és kritizálják sokan azóta is.
De arra, amire akkor kellett, tökéletesen alkalmas volt. Ő is a megbékélést hangsúlyozta. Sokan csalódtak akkor, mert a kommunista forradalmárokat éltette, de nagyon kevesen ismerték akkor a pálfordulásait, sötét szerepét a Rákosi-diktatúrában.
Egy jelentésben korábban elégedetten újságolják, hogy elkészült a Királlyal tervezett interjú, amit a Panorámában adnak majd le. Az iratok szerint egy titkos megbízottal külön forgatócsoportot küldtek Amerikába, hogy otthonában faggassák a célszemélyt. A jelentésben megjegyzik: „Kopácsi Sándorral az interjú anyagi okokból nem realizálódott”.
És Palmer lebeszélte Molnár Tamásékat
S ha már Amerika: Molnár Tamásék elmondták, hogyan beszélték le őket az amerikaiak, nevezetesen Mark Palmer nagykövet a részvételről [beszélgetés és cikk itt].
Az INCONNU csoportra vagy Krassó Györgyre semmi szükség nem volt az újratemetésen. Erről mesélte Laczik Erika a filmünkben: csak nézték, hogy a sok besúgó és pártnyalonc a buszon ünnepelteti magát, míg ők ott álltak lent, kimaradva ebből is.
Ugye ugyanaz a Palmer édesgette, fenyegette őket, akinek első útja Magyarországon a későbbi SZDSZ későbbi két nagy emberéhez vezetett: Rajk Lászlóhoz és Kis Jánoshoz [cikkem itt]. Utóbbi marxista, kommunista indulása közismert, Rajkét nem tudom – a családi szálaknál nem kellett jobb „bekötés”.
Az Inconnu Csoport tagjai és az általuk állított kopjafák 1989. június 16-án, az ’56-os hősök újratemetésekor. A Hősök terén nem volt helyük. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Hegedűs Judit
És ha már Palmer – ő volt az, aki a rendszerváltoztatás után rögtön váltott, otthagyta CIA-gyanús diplomatakarrierjét és átlendült a média világába. Akkor már nem közvetetten, hanem médiabirodalmukon keresztül befolyásolták, manipulálták Kelet-Közép-Európát. A nagy dobást nálunk éppen Horn Gyula akadályozta meg: ő régi szövetségeseit, a németeket segítette inkább.
[Cikkem itt.]
Békés átmenet kell – mondta Kónya Imre és Kukorelli István
Mit lehet tenni egy ilyen kórus mellett? Beállni. Vagy legalábbis nem ellentmondani – az politikailag végzetes is lehetett volna ebben a légkörben. Ezt erősítette az a páros írás, amelyet az Ellenzéki Kerekasztal nevében Kónya Imre [MDF], a Hazafias Népfront képviseletében pedig Kukorelli István jegyzett, és amely több lapban megjelent egymás mellé tördelve.
Az MDF-es Kónya ezt írta:
„Leszögezzük, hogy a tárgyalások célja a békés átmenet biztosítása a diktatórikus rendszerből a népakaratot ténylegesen érvényesítő képviseleti demokráciába.”
Ez még logikus, érthető, elfogadható beszéd, de az igazán sokatmondó Kukorelli írása:
„Ma olyan közhangulat van, hogy nem illik dicsérni a »régieket«, és nem szabad bántani az újakat, ha mégoly elitisták is. […]
Békés átmenet, a szerves fejlődés nem valósulhat meg kizárólag tabula rasa alapon. Az átmenet szerves alkotóeleme azoknak a társadalmi szervezeteknek a megújulása, amelyekre társadalmi igény mutatkozik. Kerékasztalunk sikerének záloga, hogy ne vitassuk egymás legitimitását, mert mindnyájunk legitimitása vitatott.”
Szeressük egymást, gyerekek.
Orbán és Rácz beszéde tényleg emlékezetes lett
Tulajdonképpen egyedül Orbán Viktor és Rácz Sándor beszéde zavarta meg igazán a békés hangulatot. Mindketten erős, határozott szónoklatot tartottak. Erről korábban ezt mondtam a Hirado.hu-nak: „Nézegettem az akkori cikkeket, megnyilvánulásokat, és iszonyatos dühöt, sértettséget éreztem. A fiatal Orbán felrúgta a békés átmenet, a kegyeletteljes megemlékezés »deal«-jét, megegyezését, amikor a szovjet csapatok azonnali kivonulását követelte.
Erről ugyanis nem volt szó. Nem azért egyezkedett a CIA-s Mark Palmer, az akkori amerikai nagykövet, az SZDSZ, a Történelmi Igazságtételi Bizottság, meg a többiek, nem azért szerveztek meg mindent előre. Kész forgatókönyv volt arra, hogy Vásárhelyi Miklós az ötvenhatosok nevében megbocsát a Pártnak, és gyakorlatilag a mártírok közé sorolták a kommunista Mező Imrét is.
[…] Fantasztikus volt, hogy [Orbán] megtette, hogy volt vér a pucájában rá, sokan örültek neki, és politikailag is nagy húzás volt. Rajta kívül az újratemetésen Rácz Sándor mondott még emlékezetes beszédet, ő a kevés baloldali egyike, aki élete végéig hiteles maradt.
Ő mondta ki, hogy a kommunista pártnak el kell takarodnia. Mert rajtuk múlt, hogy milyen volt ennek a 43 évnek a magyar élete. Idézek tőle: »a magyar népnek csak el kellett viselnie, és ebbe roppant bele a magyar társadalom«. Többször meghallgattam már ezt a beszédrészletet, és mindig beleborzongok. Most is. Tényleg beleroppantunk.
Utólag mindig elképzelem Vásárhelyi Miklós arcát, olyan fejet vághatott, mint Bástya elvtárs, amikor a lócitromba harapott. »Hát nem erről volt szó, kérem!« Orbánt szerintem akkor gyűlölték meg először, mert valóban átverhette őket. De a kommunistákat átverni az hatalmas teljesítmény, mert ők maguk az átverés, a mímelés, a hazugság mesterei.”
Orbán szavait azóta azzal próbálják kisebbíteni, hogy a szovjet csapatok kivonása addigra már tény volt, nem volt ebben semmi különös. De ez is csak tódítás: az volt benne a jelentős, hogy ennyi ember előtt mondta. Hogy egy kis életet vitt a megemlékezésbe. Hogy a valóban fontos dolgokról beszélt, nem a rég halott kommunistákat sajnáltatta.
Ezzel együtt, és nem elvéve senki érdemét, lelkesedését, én most úgy látom, hogy 1989. június 16-a tényleg nemzeti gyásznap volt. Ezt is írták akkor. És ezzel teljesen egyetérthetünk.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS