Végállomás Trianon? Nem, nem soha!
Százöt év telt el. Egy kegyetlen évszázad és még öt év. Ezalatt az idő alatt a magyarság először úgy érezhette magát, 1920. június 4. után, mint a bokszoló, akit egy fárasztó meccs végén, a leintés után ütnek ki, de a bíró jót röhögve továbbot int, aztán hiába eszmél az áldozat, már csak kóválygó fejjel, éppen csak felfogni tudja a méltánytalan és becstelen végkifejletet. De együtt kell élnie vele. Mert ilyen igazságtalanságot nemzet ritkán szenvedett el a világtörténelem során, mint mi, magyarok. Azok a népek pedig, akik a korábbi évszázadokban, vagy évezredekben hasonlóval szembesültek, nos, közülük kevesen álltak fel a padlóról egy ilyen sunyi letaglózás után. Nekünk mégsem keseregnünk kell, hanem előre néznünk, mert itt vagyunk, még mindig itt! De sosem felejthetjük el, hogy mit és hogyan élt át ez a nemzet, kiknek köszönheti keserű XX. századi sorsát. De van jövő, van magyar jövő. Csak rajtunk múlik. A nemzetünk megcsonkítói pedig megkapják majd, ami nekik jár, mert az inga kileng erre, és kileng arra is, de végül a Jóisten segedelmével a megfelelő irányba áll be.
Unalomig ismert már, hogy az I. világháborút követő békében a Magyar Királyság szenvedte el a legsúlyosabb csapást a háborús felek közül. Az az ország, amely legkevésbé tehetett a háború kirobbantásáról, annak borzalmairól, a megbüntetettek közül mégis rajtunk verték le mások bűneit is. Ennek az lett a vége, hogy a győztes antant hatalmak szörnyszülött országokat hoztak létre a Kárpát-medence területén, akik hűséges talpnyalói lettek a francia-angol tengelynek, koncként pedig megkapták az ezer éves magyar birodalom részeit. Nem számított, hogy több mint 3 millió magyar került idegen országok fennhatósága alá, színmagyar tömbök sínylődtek román, szerb, csehszlovák uralom alatt, területünk kétharmada elveszett, az enyészetnek szántak minket a dölyfös nagyurak. A magyar mégsem adta fel, a trianoni békediktátum pusztító paragrafusai sem tudták megölni ezt a nemzetet, és bár a két világháború között magunkra találtunk, a szovjet elnyomás után újabb, belső Trianont kaptunk a nyakunkba. A kommunizmus újból mélyütéssel érkezett, az éppen csak talpra álló nemzet eszmélni sem tudott, megölni azonban ezek a véglények sem tudtak bennünket, ám több ütést nem kérünk és nem is bírunk már ki.
Mert ennyi csapást, ennyi hátba szúrást senki sem érdemel, főleg nem az a nemzet, aki a mongolok és a törökök ellen saját vérét ontva védte a nyugati kereszténységet. Szívvel, lélekkel és nem azért, mert bármilyen jutalmat várt volna érte. Ezt követően a Habsburg elnyomás évszázadai csak megágyaztak a trianoni összeomlásnak, hiszen a Rákóczi szabadságharc, az 1848-1949-es forradalom és szabadságharc eltiprói sosem voltak a barátaink, ám miközben egyik kezükkel simogattak, a másikkal bőszen mélyítették a magyar nemzet alatt a sírgödröt. Az I. világháború pedig betetőzte ezeket az évszázadokat, hiszen a végén száraz és részvét nélküli nekrológot írtak számunkra, ám mi mégsem voltunk hajlandók befeküdni abba a sírgödörbe, pedig igyekeztek jó mélyre ásni azok, akik számára csak megoldandó probléma és szálka volt a magyar nemzet. A két világháború közötti szűk húsz év azonban megmutatta, hogy a magyarok nem felejtették el ezer éves örökségüket, nem hajtjuk a fejünket önként a nyaktiló alá, és büszkén megvetjük a lábunkat akkor is, amikor a kisantant éktelen dühe fonja a kötelet a gúnyhatár minden oldalán a maradék Magyarország nyakára. Nem alkudtunk meg és sosem fogunk. Ez nem fog változni, amíg egyetlen igaz magyar ember is él a világon.
A második világháború borzalmai, az 1956-os forradalom vérbe fojtása sem hallgattatta el nemzetünket, így most, 2025-ben is büszkén állunk itt a Kárpát-medence szívében és nem szégyelljük azt, hogy mi, magyarok sosem adjuk fel, és sosem felejtünk, akkor is harcba szállunk, ha mások egy fikarcnyi esélyt sem adnak nekünk a győzelemre, mert nem az esélyek számítanak. Sosem azok számítottak, különben nem lennénk itt. Hiába a sok fenyegetés, hiába a magyargyűlölet, büszkén tekintünk a mögöttünk álló bő ezer évre, erőt merítünk dicső őseink példáiból, és tiszta szívvel várjuk az előttünk álló évszázadokat, mert tudjuk, olyan elődeink voltak, akik akkor sem adták fel a reményt, amikor ezt már mindenki megtette volna. Szent István öröksége még a mi kezünkben van, őseink hite velünk él, legyen ellenünk bár a fél világ, amit igaznak tartunk, amellett ki fogunk állni az utolsó csepp vérünkig, és nem felejtjük, hogy e nemzet nem véletlenül kapta örökségül a Kárpát-medencét. Kitartunk, mert erre rendeltettünk, abban a korban is, amikor feladni a legegyszerűbb, ahol a gyávaság a menő. Nem, nem soha! Trianon, sosem felejtünk, és üzenjük minden magyar testvérünknek szerte Kárpát-medencében, hogy nincsenek egyedül, sosem voltak!
