Pesti Srácok

Az AKTA – Terrorizmus árnyékában élni, avagy lövöldözések és robbantások a Délvidéken

Aki biztonságos országban él, elképzelni sem tudja, mit él át az, akinek idegen hordák tarolják le a kertjét, a földjeit, rontanak be az udvarára, házába gyakorlatilag bármikor. Az nem tudja elképzelni, milyen, amikor tíz–húsz méterre a házától gépfegyverek szólnak, ha a házára kézigránátot dobnak és hiába hívja a rendőrséget, senki sem védi meg. Ha egyszerűen nincs megoldás... Itt, Magyarországon zs-kategóriás akciófilm jelenetének tűnik mindaz, ami a déli határkerítéstől egy kilométerre a rögvalóság. Rettegés, kilátástalanság, teljes kiszolgáltatottság a kisebbségi lét elnyomásának súlya alatt. A Horgoson, Palicson, Hajdújáráson vagy a Makkhetesen élő maroknyi magyarság soha nem volt még olyan egyedül, mint most, amikor már nem pusztán illegális migránsok, hanem afgán és észak-afrikai terrorista, embercsempész bandák háborúznak közvetlenül mellettük, lőnek, robbantanak, szórják a gránátokat ott, ahol napokon belül gyermeket kellene iskolába vinni.

Hiába tartjuk a kapcsolatot hetek óta a déli határ mentén élő magyarokkal és írják le, panaszolják el nap mint nap, "ma újra lőttek", vagy "a házam előtt robbantak a gránátok", a valóság messze felülírta a képzeletet, amilyennek eddig lefestettük: mit élnek át a migrációs útvonalon az erdőkben bujkáló embercsempész bandák kereszttüzében élők. És szó szerint kereszttüzében...

Az, hogy naponta 500–600 illegális migránst szállítanak ide taxikkal, majd visznek tovább a magyar határig, azaz határkerítésig, nem újdonság. A szétvágott drótkerítést, rajta az öklömnyi köveket látva is azért döbbenünk le, mert a látvány sokkolóbb, mint a híre. Nemcsak megrongálták, kivágták a kerítést és másznak át azon az embercsempész bandák kifejezetten erre a feladatra tartott embereivel ide szállított létrákkal, hanem kövekkel dobálják a határt védő magyar rendőröket, határvadászokat, sőt, az utóbbi időben már ez sem elég.

Amikor a kerítés kivágott szeleténél állunk szörnyülködve, perceken belül érkezik egy sötétzöld furgon a magyar oldalon. Egy fiatal rendőr és egy határvadász szállnak ki. Az autó csupa horpadás. Jó néhányszor megdobálták a napokban, hetekben öklömnyi kövekkel.

PestiSracok facebook image

– Maguk mit csinálnak itt? – kérdi az egyik. – A PestiSrácoktól vagyunk – feleljük, mire rávágja, azt tudja, mert követ bennünket. Gyorsan megnyugtatjuk, hogy nem vagyunk egyedül, szerbiai magyar rendőrségi kísérőnk vigyáz ránk. Ennek ellenére odaveti: – Azért bátrak maguk, hallja. Nem tudják, hogy itt lőnek?

Hogy valóban merészség kell a határ túloldalán egy kis erdei túrához, azt mi is csak akkor értjük meg, amikor kísérőnk egy videót mutat: ott, ahol most fegyvertelenül, egy kamerával és drónnal felszerelkezve próbáljuk felderíteni az afgán – mint itt mondják, terrorista – csoport táborát, alig huszonnégy órával ezelőtt fél órán át lőttek. Később, amikor az erdőből három gépkocsi hajt ki – egy furgon és két taxi –, s mi egyre gyorsítva követni kezdjük, még az adrenalin fűt. Majd amikor a kocsik előttünk befékeznek, s farkasszemet nézünk, csak akkor kérdezzük egymást, mi lesz, ha most ránk lőnek?

A már kiürített táboruk utólagos felfedezése sem sokkal nyugalmasabb feladat. Miközben pisszennünk is alig szabad, mert fülelni kell, s csak egymás kézjelzéseire reagálunk, minden lépést figyelünk, kitapogatunk előre, mert hol egy mély verem, hol megnyúzott birkák rothadó bőre kerül az utunkba, és ez még szerencsés helyzet így.

– mondja kísérőnk.

Talán csak azért nem félelem, amit érzünk, mert mi még csak a helyiek által telefonokkal felvett, vagy biztonsági kamerák által rögzített videókon hallottuk, milyen, amikor tüzet nyitnak, amikor ropog a páncéltörő, vagy amikor valami tőled néhány méterre robban. Akik itt élnek ezekben a falvakban, magyar, családos emberek, meg kellett, hogy tanuljanak együtt élni ezzel a félelemmel. Azzal a tudattal, hogy még ha egyelőre nem is ők a cél, elég egy kapu előtt eldobott tojásgránátból szétszóródó repesz, ami rossz helyen csapódik be... Az egyik fiatal palicsi férfi házánál éppen a kisgyermekének udvari játszótere mellett. Kész szerencse, hogy akkor este nem voltak otthon.

És a legborzasztóbb az, amikor nem látszik a megoldás, vagy ha valamilyen megoldás látszana is, nincs mellette valódi politikai akarat, és úgy ismétlődik napról napra a fegyverropogás, a robbantások, az egyre gyakrabban a helyiek megfélemlítését célzó gránátvetés, hogy a hatóságok és a politikai vezetés részéről csak az ígéretek sorjáznak.

Elmenekülni, vagy felvenni a kesztyűt és harcolni, s ha az utóbbi, hogyan?

Ez a kérdés mozgat most minden magyart a déli határ mentén a szerb oldalon. Ahogy a riportunkban Almási Szilárd mondja, ő már elhagyta volna a Délvidéket, az otthont, hogy menekítse a családját, de akkor a kamasz fia azt mondta:

Ezért most önvédelmet szerveznek, jobb híján saját maguknak: van, hogy botokkal zavargatják a migránsokat az erdőkből, és imádkoznak, hogy az embercsempészek ne vegyenek revansot, amiért rontják az üzletet és a levesükbe köpnek. Segítséget kérnek, torkuk szakadtából segítségért ordítanak és nincs, aki meghallja...

Lábjegyzet:Forgatásunk óta nagyszabású akciót hajtottak végre a területen, több száz rendőr, helikopterek, drónok bevetésével. Az összehangolt akcióban mintegy negyven migránst sikerült elfogni. A helyzet a látványakciótól természetesen mit sem változott. Helyi forrásaink szerint az elmúlt éjjel, azaz vasárnap ismét sorozatlövésektől és robbantások robajától volt hangos az embercsempész táborok területe és környéke.