„Óriási disznóságok vannak ott, írjátok meg, hogy rendet lehessen teremteni” – állítólag ezt mondta Csengey Dénes a Reform újságírójának azokról a tévés visszaélésekről, amelyek ügyében halála előtt vizsgálódott. A legmegdöbbentőbb, hogy bár az állambiztonsági hátterű újság a tragédia után nyilvánosságra hozta a „Csengey-hagyaték” egy részét, utána visszalépett és Tőke Péter titkos munkatárs-főszerkesztő vezetésével megsemmisítették a Csengey Dénestől kapott dokumentumokat. Legalábbis ezt írták. Tény, hogy Csengey a rendszerváltás idejében következetesen felszólalt a posztkommunista-liberális tábor hihetetlen médiaereje ellen, amellyel gyakorlatilag megfojtották a diktatúra után felállt első kormányt. Nála is radikálisabban beszélt Csurka István, aki „kujtorgó ellenforradalomat” emlegetett, és azon értetlenkedett, hogy hogyan lehet még 1990-ben is a legnagyobb példányszámban kiadott napilap a pártállam szócsöve, a Népszabadság. Tény, hogy az idealista, népszerű Csengey sokak szemében szálka volt, nem lehetett sem antiszemitizmussal, sem korábbi cinkossággal vádolni, és lejáratni sem volt egyszerű. Halálának okát sokan megkérdőjelezték, Végvári József egykori állambiztonsági őrnagy pár évvel ezelőtt félreérthetetlenül arra célzott a stábunknak, hogy a sokat kutakodó, népszerű Csengeyt a Szolgálat tette el az útból. Az igazságot talán sohasem tudjuk meg, de az tény, hogy halálával hatalmas űr támadt, ahogyan az is, hogy az egyik tévés vizsgálatból sem lett semmi. Mind Bayer József, mind az őt követő gazdasági igazgatók megúsztak mindent. Csengey és Csurka is megnyerhetetlen meccset játszottak, és bejött az országos 1-es: 1994-ben az MSZP vette át vagy inkább vette vissza a hatalmat.
Sorozatom előző részében azt ígértem, hogy kifejtem, milyen fantasztikusnak tálalt leleplezéssel állt elő az állambiztonsághoz köthető Reform (amelynek hátteréről ebben a cikkben írtam) 1991. április huszonhatodikán, néhány nappal azután, hogy a közkedvelt költő-politikus Csengey Dénes váratlanul meghalt.
A lap szerint Csengey a tévés pénzek ügyében kutakodott ekkoriban. A bombasztikus címmel („Menesztik a tv vezetőit? Csengey Dénes posztumusz leleplezése”) megjelent címlapos cikkben Tőke Péterék (egykori „Hidas” titkos munkatárs) azt állították, hogy megkapták az MDF-s politikus által összegyűjtött anyagot.
„Halála előtt három héttel felkeresett Csengey Dénes, és felkínálta a Magyar Televízió belső ügyeinek igencsak kínos dokumentumait – írta a Reform magát meg nem nevező szerzője, vélelmezem, hogy maga Tőke Péter. – >Óriási disznóságok vannak ott, írjátok meg, hogy rendet lehessen teremteni.< Bizonyítékokat kértem. Megígérte, hogy azokkal együtt visszajön, és megírja az egészet. Persze álnéven, mert az MDF alelnöke mégsem támadhatja meg nyíltan saját kutyájuk kölykét. Ráadásul az Országgyűlés Kulturális, Oktatási, Tudományos, Sport, Televízió és Sajtó Bizottságának is tagja. Egyszóval vártuk az anyagot, de a sors közbeszólt A képviselő meghalt. Ám egyik barátja elhozta a >hagyatékot<, és annak rendje-módja szerint sajtó alá rendezte”.
A Reformban megjelent írás fő célpontja az új tévéelnök Hankiss Elemér által kinevezett két intendáns, a pályafutását a Népszabadság kritikusaként kezdő Bányai Gábor és a hírszerző-iskolát végzett Vitray Tamás volt. „A két elnöki hatáskörű intendáns, Bányai Gábor és Vitray Tamás első dolga az volt, hogy kinevezze a TV1 és a TV2 gazdasági, gyártási, művészeti és kereskedelmi igazgatóit – írta a Reformban a „Hámor” álnéven publikáló ismeretlen. -–
Az MTV-ben eddig soha nem látott mennyiségű igazgatók a 70- 80 ezer forintnyi bérük mellett havi 100 százalékos garantált prémiumban is részesülnek (kivétel Bányai úr gazdasági igazgatója, aki a 80 ezer forint alapbérének 150 százalékát veheti fel havonta prémiumként), miközben a Magyar Televízió költségvetésében egyetlen fillérnyi prémiumkeret sem szerepel.”
Reform_1991_1__pages914-914
Tőkéék ledarálták a “Csengey-hagyatékot”?
Ez volt a cikksorozat első részének belengetett írás talán legkeményebb része, de a folytatása már sohasem jelent meg.
Bár a média egy kis része felkarolta az ügyet (legalábbis annak erejéig, hogy az érintettek megvédjék magukat), a magát bátor, független lapként feltüntető Reform szinte azonnal visszalépett a témától. Egy későbbi rövidke írásban elmagyarázták, hogy túl sok fenyegetést kaptak, és Csengey Dénes emlékét is szeretnék tiszteletben tartani. [Ez persze üres magyarázat a Reform stílusát ismerve.]
De a legérdekesebb az üzenet: „Kiszállunk az ügyből: a nálunk lévő iratokat, félelmetesnek hitt dokumentumokat ezennel az iratmegsemmisítőbe helyezzük és apró csíkocskákká alakítjuk”.
Ezek szerint a náluk lévő iratokkal és dokumentumokkal nem a rendőrséghez vagy az ügyészséghez fordultak, hanem a Dunagate-ügy hagyományainak (lásd még: A nagy darálás) megfelelően megsemmisítették azokat. Mindezt Tőke Péter titkos munkatárs asszisztálásával.
Most már értjük, hogy miért a Kapu és a Reform hívta össze az ellenzéki lapokat… A képen Tőke Péter, a Reform főszerkesztője (az asztalnál középen), mellette (a balján) Vásárhelyi Miklós. Mögöttük van Brády Zoltán?/ Fotó: MTI, 1989
Szemben a posztkommunista árral
Hogy tisztábban lássunk, nem árt felvázolni az akkori helyzetet. Az amúgy szociológus-filozófus Hankiss Elemért a választások után az MDF és az SZDSZ vezetői javasolták az MTV elnökének, és Antall József miniszterelnök nevezte ki.
Hamar kiderült, hogy radikális nézőpontból ez hatalmas hiba volt. Bár Hankiss igyekezett pártatlannak látszani, ez egy ilyen súlyosan torz médiahelyzetben, ahol a posztkommunista/kommunista elit zavartalanul átmentette magát, teljesen kontraproduktív volt. Már az is sokat elárul, hogy kiket nevezett ki intendánsnak, azaz a két tévé (TV1 és TV2) vezetésére. Mindketten a baloldalról érkeztek, Bányai a Népszabadság, a Népszava, a Rádió és a tévé munkatársa volt korábban, Vitrayt meg felesleges lenne hosszabban bemutatni.
Tény, hogy az MDF radikálisai folyamatosan támadták a Hankiss-féle vezetést, akinek későbbi leváltása után valóságos szimpátia-mozgalom alakult ki mellette a másik tábor, a liberális ellenzék részéről. Maga az MDF-kormány a választások után szembesült igazán azzal, hogy a média területén elképesztő fölényben van az antikommunista szövetségesből lett ellenfél, az SZDSZ és a magát éppen felépítő MSZP. Gyakorlatilag a teljes magyar sajtó a kommunista, posztkommunista és liberális elit irányítása alá tartozott, a kulcspozíciókba csak megbízható emberek kerültek, akik azonnal fasizmust, nácizmust és diktatúrát kiállítottak minden nemzeti törekvésnél.
Csurka István mellett Csengey Dénes volt az, aki a példátlan – és a választások után már teljesen illegitim – túlhatalom ellen következetesen felemelte a szavát. Kemény ellenfél volt, Csurkával ellentétben őt nem lehetett sem antiszemitizmussal, sem korábbi kollaborációval vádolni, nem volt a diktatúra ünnepelt drámaírója (és kényelmes igazgatói fotelben sem ült mint Antall József), viszont fiatalos, lendületes stílusa, meggyőző szónoki képességei kimondottan veszélyessé tették.
Csengey Dénes beszél a Magyar Demokrata Fórum II. országos gyûlésén. Mellette Csurka István, Lezsák Sándor és Für Lajos elnökségi tagok / Fotó: MTI
Az MDF hivatalos sajtó- és médiapolitikáját 1990 tavaszán Csengey és Kulin Ferenc képviselte. Pontosan látták, hogy győztesként is a vesztes pozícióban vannak: „Beismerés értékű talán, ha azt mondom, hogy a Magyar Demokrata Fórum eddigi története során nem érvényesített tudatos, határozott tájékoztatáspolitikát. Ennek az eredménye az, hogy ma úgy ítéljük meg: nem súlyunknak és politikai elismertségünknek megfelelő mértékben vagyunk jelen a magyar nyilvánosságban” – nyilatkozta Csengey még a választások előtt (1990. március 6-án) a 168 óra című rádióműsorban és a hetilapnak.
Megnyerhetetlen meccs volt?
Valószínűleg Csengey sem sejtette, hogy ez egy megnyerhetetlen meccs. Megírtam, hogy a választások alatt begyorsult a sajtóprivatizáció, a Bayer József vezette Springer Budapest néhány nap alatt bekebelezte a megyei napilapok felét.
Szürreális, de ezt akkor még az MDF nyakába varrták az ügyletet, arra célozva, hogy nyilván a kormány áll az amúgy kereszténydemokrata Springer bevásárlása mögött. Nagyon nem így volt. A sajtó ebben is a klasszikus dezinformálást művelte.
1990 nyarán robbant a bomba, amikor Csurka István emlékezetes interjút adott a Népszabadságnak (Rab Lászlónak). A beszélgetésben Csurka érzékletes példaként éppen az egykori Szabad Népet hozta fel: „Ön a Népszabadság újságírója.
A Népszabadság az egyik legkisebb ellenzéki párt [MSZP] érdekkörében van, mégis ez a lap jelenik meg a legnagyobb példányszámban. A Népszabadság jól szerkesztett lap, kivitele és tartalma ellen nincs semmi kifogásom – de van valami kiáltó igazságtalanság abban, hogy képes átörökíteni egy ekkora sajtóbirodalmat, s anyagi gondjai sincsenek, egyelőre. Nagy vagyon áll a lap mögött, van újságírója is, hiszen negyven év alatt sikerült odaszervezni tehetséges embereket is.”
Csurka világosan, érthetően beszélt, és teljesen igaza volt.
Ebben az interjúban még nyoma sincs azoknak a túlzásoknak, sajnálatosan éles megfogalmazásoknak és összeesküvés-elméleteknek, amelyek később jellemzővé váltak. Természetesen Rab László ennek ellenére azonnal behozott egy új kifejezést, a náci ízű „tisztogatást” a beszélgetésbe:
„Ha végtelenül leegyszerűsíteném a dolgokat, úgy kellene fogalmaznom, hogy a magyar újságírók azért tartanak Csurka Istvántól, mert sokaknak az az érzése, hogy ön tisztogatást akar. Mi erről a véleménye?”. [Már maga ez a manipulatív kérdésfeltevés megérne egy tanulmányt]. Csurka nem kertelt: „Az egzisztenciális félelmek jogosak, én azonban nemcsak ilyen tisztogatásra gondolok. Ilyenre is, nyilvánvalóan, de a szellemi tisztogatást is helyesnek tartanám.
Ha azt látnám, hogy van szándék a szellemi megtisztulásra, ha csak egyetlen valódi konfesszió napvilágot látna, egy beismerés, hogy >én eddig más érdekeket szolgáltam, tévedtem, most már szeretnék a nép és a nemzet szolgálatába állva írni, emberek, itt vagyok” — akkor már régen túl lennék ezeken a vitákon. De nincs ilyen.<”.
Az idő igencsak kiállta Csurka fenti sorait, de a következőkkel is nehéz lenne vitatkozni: „A csendes forradalom után ez a lassan szerveződő, kujtorgó ellenforradalom készülődik. A cél nyilván az, hogy rárobbantsák az MDF-re a problémákat. […] Ha egyszer megvolt a csendes forradalom, akkor helyénvaló a kifejezés: csendes, alulról kujtorgó ellenforradalom áll vele szemben. Nincs ebben semmi különös, volt már ilyen, csakhogy akkor a forradalmunkat ellenforradalomnak nyilvánította a Népszabadság rendszere”.
Nepszabadsag_1990_07__pages105-105
Versengve aggódtak Csurka szavai miatt
Az interjú 1990. június kilencedikén jelent meg, pár hónappal később kitört a Taxisblokád, amivel – ma már pontosan tudjuk, hogy – a kormányt akarták megbuktatni.
Csurka „ellenforradalmából” természetesen hatalmas ügyet csinált a sajtó. Mindenkit megszólaltattak, nem meglepő, hogy a liberális és szocialista politikusok, újságírók egymást múlták felül az aggódásban. Kétségtelen, hogy ekkor talán még nehezebb volt tisztán látni. A Kurírban a fiatal Bayer Zsolt szólaltatta meg a fideszes, így akkor ellenzéki Molnár Pétert („Rövid pórázra a sajtót?”), aki félelmetesnek nevezte Csurka nyilatkozatát.
„A Csurka-interjú engem mélységesen felháborított és megdöbbentett. A független sajtó léte elképzelhetetlen úgy, hogy a választásokon győztes párt a sajtóban túlsúlyos pozíciókat szerez. Ez nemhogy nem európai elképzelés, de még egy ilyen döcögő rendszerváltás közben is egészen egyszerűen tarthatatlan. Sajnos, ez a nyilatkozat megerősíteni látszik, hogy Csurka Istvánnak ilyen nézetei vannak.
Azért is ijesztő számomra ez az interjú, mert nemcsak a sajtóról van benne szó, hanem >pimasz, lassan szerveződő, kujtorgó ellenforradalomról<, s ezen >ellenforradalmi< erők közé érti Csurka a sajtót is, amely nem eléggé hűséges a kormányhoz. Régi ízű Csurka mondandója és fogalmazása is.”
[Nem mellékes, hogy az elhatárolódó Molnár Fodor Gáborral és Ungár Klárával 1993-ban otthagyta a Fideszt, hogy egy évvel később már az SZDSZ színeiben üljön be a Parlamentbe.]
Érdekes, hogy Kövér László pontosabban látta a helyzetet: „Ha Csurka arra gondolt, hogy itt a régi rendszer struktúrájában és személyeiben is átmentődik ahelyett, hogy a korrupt szerkezet megváltozna: igaza van. Csakhogy erről leginkább az MDF tehet” – mondta a Reformnak. Csurka kijelentéséről természetesen Csengeyt is megkérdezték, nyilván azért, hogy tetemre hívják (elhatárolódás vagy „cinkosság”). A Magyar Nemzetben Bálint B. András szólaltatta meg: „Csengey Dénes írótól, a sajtóalbizottság tágjától azt kérdeztük: indokoltak-e a tömegtájékoztatást ért vádak, az MDF vezetése valóban úgy gondolja-e, hogy a sajtó – mint egy magyar demokrata képviselőtársa mondotta volt – elkötelezte magát egyfajta új ellenforradalomnak?”. Csengey az interjú elején higgadtan igyekezett tompítani Csurka szavait (mondván a magyar újságírók sokat tettek a rendszerváltásért), majd világosan összefoglalta a helyzetet:
„Egyes hírlapírók és szerkesztők úgy tesznek, mintha nem lettek volna választások március-áprilisban, mintha ez a hatalom ugyanaz volna, mint a régi, tehát a bevált módszerekkel kell küzdeni ellene. A nyilvánosság tele van rémült sikolyokkal, melyek szerint a Demokrata Fórum maga alá kívánja gyűrni a nemzeti orgánumokat, de senki nem tud konkrét példát említeni arra, hogy akár az MDF, akár a kormány hatalmi eszközökkel, adminisztratív úton beavatkozna ennek vagy annak a szerkesztőségnek a munkájába” – mondta.
Érdekes rendszerváltás: amikor Kádár lakájújságírója a fő-rettegő
Természetesen ezer példát lehetne felsorolni azokból a cikkekből, amelyek a „diktatúrát teremtő”, „propagandára vágyó” MDF-kormányról szóltak, közéjük tartozik az a csemege, amelyet Gyurkó László, Kádár egykori házi írója jegyzett. [Gyurkó az, akit a maoista Demszky Gáborék meg akartak keresni, hogy álljon ki mellettük. Nála talán csak katpolos Kardos György kedvence, Moldova György az ismertebb rajongója a diktátornak]. Gyurkót egy a Kapuban megjelent írás bosszantotta fel: „Gyöngyszemre bukkanhat az olvasó a Kapu legutóbbi számában. A gondolatok nem egészen eredetiek, de a gondolatsor feltétlenül páratlan esszenciája egy szemléletnek. A szerzőről legyen elég annyi, amennyit a szerkesztőség lábjegyzetben közöl: >Az MDF tagja. Írásában pártja Csurka István és Csengey Dénes nevével is fémjelzett mozgalmi csoportjának álláspontját képviseli.< Ha nem így van, a megnevezettek majd tiltakoznak.
A szerző mindenekelőtt arról tudósít, hogy egyik ismerőse, aki ugyancsak az MDF-re szavazott, elégedetlen a rendszerváltozással.
Az a gyanúm, ismerősöm a rendszerváltozást valahogy olyan látványos formában képzelte el, hogy például a Vérmezőn felakasztanak néhány rákosista és kádárista vezetőt.< A szerző szerint ez a vélemény >egy meglehetősen széles társadalmi réteg gondolkodását is< tükrözi, ő ezt a látványos formát – az akasztást – túlzásnak véli. Szerinte elegendő >a bukott rendszer örököseinek< (idézet Mindszenty József 1956. november 3-i rádióbeszédéből) azonnali eltávolítása. Elsősorban és mindenekelőtt a >nemzeti médiákból<, a rádióból és a televízióból.
Hangsúlyozva, hogy ne holmi hankisselemérek kerüljenek a helyükre.”
Kádár János tart eligazítást Gyurkó Lászlónak (középen) és dr. Király István egyetemi tanárnak a Parlamentben / Fotó: MTI
Bár Gyurkó próbálkozik, józan ésszel mi is lehetne a probléma?
Talán nem az lett volna a normális folyamat része, hogy eltakarítják a „bukott rendszer örököseit”? Például magát Gyurkó Lászlót? Gondolkodjunk már egy kicsit: egyszerre szürreális, fájdalmas és szomorú, hogy a Népszabadságban a Gyurkóhóz vagy az ÁVH-s Vajdá Péterhez hasonló emberek publikáltak, a Magyarországot a hírszerzőtiszt Kanyó András vezette, és a sort hosszan folytathatnánk. Olyan ellenszélben volt az a kormány, amit ma már el sem tudunk képzelni.
Bár Csengeyéknek voltak törekvései arra, hogy megszerezzenek egy már befuttatott napilapot – a Magyar Nemzetet és a Magyar Hírlapot –, erre esélyük sem volt. Végül már egy új lap tervének is örültek. Erről is Csengeyt kérdezték. [1990.12. 07., Magyar Nemzet].
„Saját napilapot szeretne Indítani a Magyar Demokrata Fórum – hangzott el az MDF hét végi regionális kongresszusán. A hírnek örülhetnek azok az olvasók, akik ilyen újságra vágytak, és azok az újságírók is talán megkönnyebbülhetnek, akik eddig attól tartottak, a vezető kormánypártnak az ő redakciójukra fáj a foga. Az új lapról kérdeztük elsőként Csengey Dénest”. [Szórakoztató apró részletek: a megkönnyebbült posztkommunista újságírók említése].
„Új lapot kell alapítani, hiszen nem volna semmivel megmagyarázható, ha nekünk az előbb említett szempontból megfelelővé akarnánk alakítani egy már létezőt. Ahol nem mi vagyunk a tulajdonosok, ott csak az érvelés, a gondolat erejével tudunk befolyást szerezni, no meg azzal, hogy megpróbáljuk vonzó, támogatásra méltó módon alakítani a politikánkat”
– szavai utólag már álmoknak, álmodozásnak tűnnek. Bár a lapot legalább létrehozták (Új Magyarország).
Csengey ötlete ellen kivonulással tiltakoztak
A tévé átalakításának kérdése természetesen a Parlamentben is többször előkerült. Például 1991 februárjában, amikor Csengey a bizottság előtt át akart vinni egy javaslatot. Nem volt túl bonyolult, azt szerette volna, hogy „amíg a médiatörvény meg nem születik, addig Hankiss Elemér minden héten jöjjön be a bizottsági ülésre.” A demokratikusan megválasztott pártok képviselői elé.
„A második napirend meglehetősen hosszúra nyúlt közjátékkal kezdődött, amelyet Csengey Dénes (MDF) ügyrendi javaslata robbantott ki. A képviselő azt szerette volna megszavaztatni, hogy a televízió átalakulásának tervét részletesen – hétről hétre visszatérve a témára – vitassa meg a bizottság.
Mivel a szavazáshoz ragaszkodott, és figyelmen kívül hagyta az ellenvéleményeket – miszerint ez túlzott és illetéktelen beavatkozás lenne a televízió ügyeibe – az SZDSZ és a Fidesz képviselői tiltakozásul kivonultak a tanácskozásról.
Tízperces szünet után – szavazás nélkül – Hankiss Elemér is szóhoz juthatott” – tudósított a Népszabadság a függetlenség látszatára sem adva. (1991. február 8).
Ennél érzékletesebben – és szintén elfogultan – tudósította a Kurírt Hetesi Péter Pál: „A második menetben már nyoma sem volt a baráti hangnak. Hankiss Elemér meghallgatását meglehetősen éles Csengey-Haraszti csörte előzte meg.
Csengey a tőle megszokott nagy magyar pallossal küzdött, Haraszti könnyedén kezelte a francia tőrt.
Csengey indítványozta, hogy a kulturális bizottság hétről hétre vitassa meg á televízió átalakításának koncepcióját. Ezen javaslatát ügyrendi kérdésként kívánta megszavaztatni. A liberális képviselők ekkor elhagyták a helyiséget, mondván, visszajönnek, ha érdemi munkát tudnak végezni. Tíz perc szünet.
A folyosó ezúttal is tükrözte a koalíciós állapotokat, bár Csengey Dénes magányos volt, mint Hamlet atyjának bolyongó szelleme. A túlvégen Rajk László és Haraszti Miklós kánonban adott hangot azon véleményének, hogy semmilyen formában nem hajlandóak asszisztálni a televízió kézivezérlésének visszaállításához. Csengey megmozdulását nemes egyszerűséggel csak puccsnak minősítették.”
Németh Miklós és Csengey Dénes (MDF) beszélget a Parlamentben / Fotó: MTI
Csengey Dénes – Elfáradt vagy megölték?
Bele lehet fáradni egy ilyen egyenlőtlen, hiábavalónak tűnő küzdelembe.
Mintha egy nehézsúlyú ellenfél ellen küzdenénk hetvenkilósan, akinek hiába viszünk be egy-egy jó ütést, ő egy álmos maszatolásával is a földre küld. Sokakat megrázott (mások megkönnyebbültek), amikor az MDF talán legnépszerűbb tagja, az árkokat következetesen betemetni próbáló Csengey Dénes április 8-án elhunyt. A hivatalos jelentés szerint a szíve állt meg.
A hírt tizenkettedikén jelentették be az újságok, miután a Budapesti Rendőr-főkapitányság sajtóirodája 11-én este a következő közleményt juttatta el a lapokhoz: „A BRFK-t értesítették, hogy Csengey Dénest, az MDF országgyűlési képviselőjét napok óta nem látták lakásáról eltávozni. A bejelentők arra kérték a hatóságot, hogy ellenőrizzék ennek okát. A rendőrök a belülről bezárt lakás ajtaját felnyitották, ahol Csengey Dénest holtan találták. Bűncselekményre utaló körülmény nem merült fel […]”.
Csengey halálának okát akkor és azóta is sokan megkérdőjelezték. Tény, hogy sokat kávézott, cigarettázott és az alkoholt sem vetette meg, de ez és a stressz sem vezet automatikusan egy harmincnyolc éves ember halálához. Az is tény, hogy bár sokan gyanakodtak, ha igazak a hírek, holttestét nem is boncolták fel. A legfontosabb azonban az a félmondat és mozdulat volt, amelyet Végvári József egykori állambiztonsági őrnagy tett, amikor Csengeyről kérdeztük korábbi dokumentumfilmünk (Lejáratás és bomlasztás, itt megnézhető) forgatása során.
Végvári félreérthetetlenül közölte, hogy szerinte Csengeyt a „Szolgálat” tette el az útból, mert túl veszélyes volt. Ez persze önmagában semmit sem jelent, akár dezinformálás is lehetett, de az biztos, hogy minél inkább ismerem a kommunista diktatúrák működését, és a magyar állambiztonság mocskos módszereit, messze nem tartom elképzelhetetlennek az ilyesmit.
Antall József miniszterelnök búcsúbeszédet mond Csengey Dénes ravatalánál az alsóvárosi temetõben / Fotó: MTI
Csak egy ülőgarnitúráról volt szó…
Csengey halála elképzelhetetlen űrt hagyott a kormánypártban, nagyon sokan őt látták az utolsó igazán ismert, remek rétori képességekkel bíró, tiszta szándékú, idealista politikusnak, akin sem az ellenzék, sem a propaganda nem nagyon talált fogást. A Reform írásom elején említett cikke 1991. április 26-án jelent meg, egy nappal később (április 27) már meg is jött a cáfolat. Hol máshol, mint a legendásan sötét hátterű Kurírban. „Arról, hogy milyen politikai nyomásoknak van kitéve az intendatúra, Bányai elmondotta, hogy egyáltalán nem érdeklik pártszempontok. Azzal viszont egyetért, hogy egy nemzeti televíziónak nemzeti jellegűnek kell lenni. A Reform a napokban közzétett egy dokumentumot, amely Csengey Dénes hagyatéka lenne. Ebben egyebek között az áll, hogy pazarlás folyik a Televízióban, hogy káprázatosán magas fizetéseket húznak a főnökök, s hogy vizsgálat folyik ellenük.
Bányai beismerte: 18 200 forintért egy kisméretű ülőgarnitúrát vettek. Továbbá vizsgálat ugyan folyik, de ezt még ősszel Hankiss Elemér elnök és ő kezdeményezte a Számvevőszéknél, és a múltbéli ésszerűtlenségek elkerülését célozza. Valamint: szívesen elszámol a fizetésével, de persze kölcsönösségi alapon.
Egyébként a Televízió vezető munkatársai tegnap mondtak le minden alapfizetésükön túli – egyébként legális – járandóságukról.”
Ugyanazt az átlátszó mosakodást látjuk, amit korábban a tévé 1989-es ügyeinél: csak egy ülőgarnitúráról volt szó. A következő botrány már 1991 nyarán tört ki, akkor Hankiss Elemérnek kellett magyarázkodnia a korábbi felelőtlen gazdálkodás miatt, miután az Állami Számvevőszék vizsgálata szerint a „Magyar Televízió gazdálkodása az elmúlt csaknem három évben tervszerűtlen volt, pazarló és esetenként a visszaélésektől sem mentes”. A jelentést 1991 júliusában ismertették, eszerint a „tévé adósságállománya a múlt év [1990] közepén 460 millió forint volt, amelyet az év végére a likviditási pótelőirányzat felhasználásával 144 millióra csökkentettek”. Az is kiderült, hogy a „legjobban kereső 382 fő havi bruttó átlagjövedelme 71 ezer forint volt. Közülük került ki az a hetvenegy személy, akiknek éves jövedelme meghaladta az egymillió forintot.”
Sándor Gyulánét természetesen Bayer cége fogadta be
Természetesen ebből az ügyből sem lett semmi. Szintén ebben az évben – 1991-ben – keveredett bele Bayer József tévés utódja, Sándor Gyuláné egy újabb hűtlen kezeléses ügybe. Ekkor huszonhat Peugeot-gépkocsiról volt szó. „Az eljárás során hűtlen kezelés bűntettének alapos gyanúja miatt Horváth Lórántot, az MTV gyártási igazgatóját [ő is Bayer köréhez tartozott] és Sándor Gyulánét, a volt gazdasági és kereskedelmi igazgatót is kihallgatták” – így a korabeli cikk. Ismét ugyanazokat a nevek látjuk. Később ezt az ügyet is lezárták és amikor Sándor Gyuláné két évvel később, alig 55 évesen elhunyt, a baloldali sajtóban az MDF-kormányt vádolták a haláláért. „Úgy gondolom, ez a szerencsétlen asszony lelkileg már 1990-ben, az ellene indított alaptalan perbefogásakor kikészült, de fizikailag még tovább bírta. Ugyanis teljes ártatlanságát csak most hozták nyilvánosságra.
Nagyon sok becsületes ember járt így az MDF rövid, négyéves uralkodása alatt.”
A sok becsületes, százmilliós hiányokat összehozó ember. Sándor Gyuláné haláláról a család és a „Hungaropress Sajtóterjesztő Kft.” tájékoztatta a Népszabadság olvasóit.
Utóbbi a Springer Budapest leányvállalata volt. Ez alapján vélelmezhetjük, hogy ide, Bayer Józsefékhez került az asszony a botrányos tévés ügyek után. A polip mindenkiről gondoskodott, miután elvégezte a feladatát.
Természetesen a Sándor Gyulánék utódainak sem lett semmi bántódásuk. Bár az állítólagos „Csengey-hagyatékban” is említett Bányait és Nagy László gazdasági igazgatót 1992-ben bilincsben vitték el, a hat hónapig tartó nyomozás végén az ügyészség bűncselekmény hiányában felmentette őket. Nem történt semmi látnivaló. Az ország helyzete még nehezebb lett, aztán MDF a papírforma szerint megbukott, az MSZP meg 1994-ben visszatért, jó barátja, az SZDSZ ölelő karjaiban. Bejött az országos 1-es.
Folytatom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS