VAN CSAPATUNK!

A magyar labdarúgó-válogatott tegnap este Wolverhamptonban sok tekintetben sporttörténelmi győzelmet aratott Anglia ellen. A 4–0-s siker nem csupán a legnagyobb különbségű győzelem, amit a szigetországiak ellen idegenben valaha is arattunk, de az Évszázad mérkőzésénél (Anglia–Magyarország 3:6) is nagyobb arányú, amellyel az elmúlt kilencvennégy év legnagyobb vereségét mértük a futball őshazájának válogatottjára. Ám bármekkora, bármily’ világraszóló diadalt arattak is fiaink, az igazi örömünk ezen jócskán túlmutató: van csapatunk, méghozzá egy olyan csapat, amelyet minden magyar a magáénak érezhet. A futball pedig lassacskán végre visszakapaszkodik oda, ahol a magyar néplélekben mindig is állt: a legmagasabb polcra. Nem szakmai elemzés következik most még, bár természetesen azt sem mulasztjuk el. Lélekből fakadó gondolatok jönnek, amelyeket – Istenem, de jó ezt kimondani – a magyar foci, a magyar válogatott teljesítménye vált ki.

Kicsi gyermek voltam, olyan 4–5 éves. Első futballélményeim homályosan derengenek. A válogatottat is láttam játszani és a bajnoki meccseket is folyton néztük otthon. Drága Édesapám mellett – Isten nyugosztalja őt – szóba sem jöhetett, hogy mást nézzünk, ha a tévében focit közvetítettek. Pláne, ha a válogatott játszott. Az ilyesmit illik az embernek továbbadnia, most már nálunk is így van…

Aztán eszmélésem éveiben egyszer csak feltűnt a színen a Mezey-válogatott. Valami elképesztő, szavakkal leírhatatlan élményt jelentett a játékuk. Illetve mégiscsak leírható, mert – igaz, már felnőtt fejjel, de – könyvet írtam belőle. Ezzel tartoztam annak a válogatottnak, amely – Édesapám belém oltott futballimádata mellett – örök életre megszerettette velem a focit. Az osztrák–magyar (0–3 Bécsben, a tegnapihoz hasonló álomjátékkal) és a magyar–brazil (3–0 a Népstadionban, nyolcvanezer néző előtt, szintén a tegnapihoz hasonló álomjátékkal) gyermekkorom örökre belém égett csodái.

Fantasztikus érzés gyermekként megtapasztalni, hogy micsoda bizsergést képes adni a futball, micsoda érzelmeket, micsoda felhőtlen boldogságot tud kiváltani egy győzelem, a jó játék és az a tudat, hogy „jók vagyunk”! Ezt adta meg a Mezey-válogatott. Illetve úgy pontos, és ott van a lényeg, hogy nekem a Mezey-válogatott, az egy korosztállyal idősebbeknek Alberték, Göröcsék, Vargáék, a nagyszüleim korosztályának Puskásék, Kocsisék, Cziborék, a dédszüleimnek pedig Toldiék, Schlosserék, Sárosiék, Zsengellérék.

Márpedig a titok itt van. Mi, magyarok nem csupán azért vagyunk a „tízmillió szövetségi kapitány országa”, mert a futball, mint játék, alapból is egy csodálatos dolog, hanem azért is, mert amióta a szurkolói emlékezet létezik, mi mindig tényezők voltunk, méghozzá a legfontosabb, legjobb „tényezők” egyike. Sőt, akadtak korszakok, csapatok, amelyek idején talán a legjobbak is voltunk. Ennek révén a futballszeretet és a futballsikerek iránti olthatatlan vonzódás a lelkünk legmélyebb rétegeibe van kódolva. A futballszeretet olyan természetes egy magyarnak, mint a levegővétel. Ezzel születünk, így élünk és tovább örökítjük ezt utódainkba.

Ezért lézengtünk az elmúlt évtizedekben, amikor a „futottak még” kategóriába süllyedtünk. Amikor pofozógépek voltunk, amikor egy-egy komoly ellenfél elleni meccs előtt nem is fogadtunk volna arra, hogy kikapunk, mert hát úriember olyanra nem fogad, amiben biztos. Ráadásul ezek a „komoly ellenfelek” egyre csak sokasodtak, egy idő után szinte már csak a Margitsziget-méretű miniállamok ellen mehettünk biztosra, de még ott sem okvetlenül mindig…

Marco Rossi a legjobb választás volt a szövetségi kapitányi posztra! Fotó: MTI/Illyés Tibor

Aztán 2010-től – mint oly’ sok minden kis Hazánkban – ez is pozitív fordulatot vett. Miután a futball azon terepek egyike, ahol az anyagi és szakmai befektetések eredményei csak hosszú évek múlva kezdenek jelentkezni, így nem látszott rögtön az új irány. Legalábbis az eredményekben még nem. Felvillanásaink akadtak, de semmi több. Igaz, a sokszor hét szűk esztendő után egy-egy apróbb sikernek is nagyon tudtunk örülni, de aztán hamar jött a kijózanító, vagy inkább földbe döngölő pofon. Mígnem 2016-ban végre kijutottunk egy világversenyre – éppen harminc évvel a Mezey-válogatott utolsó vb-szereplése után – és nem is vallottunk szégyent. Talán ez volt a mérföldkő, és ez még akkor is igaz, ha utána jött egy Andorra elleni csúfos fiaskó.

Marco Rossi kinevezésével a megfelelő ember került a megfelelő helyre. Sokat elárult az olasz trénerről, hogy bár a Honvéd edzője volt előtte, nem lehetett fradistát vagy újpestit sem találni, aki orrolt volna rá. Alázattal, tisztelettel viseltetett mindig hazánk felé, a magyar futball felé, a magyar szurkolók felé, és látszott, hogy ez nem manír, hanem valóban megbecsüléssel van az irányunkban. Nézze meg bárki, ahogyan olaszként énekli a Himnuszt, amilyen vérmérséklettel áll az oldalvonal mellett, hogy győzelemre vezesse Magyarországot.

Persze, hogy a kezdetektől fogva nem volt baja vele senkinek, ráadásul egyre inkább meglátszott a keze munkája a csapaton is. Mi, szurkolók pedig egyre inkább levegőhöz jutottunk, egyre inkább érezhettük, hogy az áporodott, dohos, penészes, pinceszagú focilevegőnkbe – amit évtizedek óta kénytelenek voltunk belélegezni – valahonnan friss fuvallatok is érkeznek.

A Puskás Aréna immáron nem csupán egy impozáns sportlétesítmény, de a csodálatos magyar válogatott otthona is, ahol reményeink szerint sok szép sikert láthatunk majd a jövőben. Fotó: MTI/KKBK

Kijutottunk a következő Eb-re is, és mivel időközben felépült Európa egyik legcsodálatosabb stadionja, az új Puskás Aréna, így hazai közönség előtt szerepelhetett válogatottunk egy világversenyen. Itt újra egymásra talált a csapat és a közönsége, mert azt láttuk, hogy ez a csapat tényleg a miénk, erre van miért büszkének lennünk. Nem ismernek elveszett labdát, nem ismernek fáradtságot, nem ismernek megalkuvást, ami mutatja, hogy ugyanazt jelenti számukra a címeres mez és a nemzeti színű zászló, mint amit nekünk jelent a nézőtéren vagy a tévék előtt ülve.

És ez már akkor is elég, ha éppen zakó van. Mert akármilyen orbitális közhely is, de mégis igaz: a labda gömbölyű, nem lehet mindig nyerni. De nem mindegy, hogy szégyenteljes vereséggel, megalázottan kell az öltözőbe kullogni, vagy emelt fővel lehet Himnuszt énekelni még a vesztes meccs után is. Rossi csapatánál mindig az utóbbi van, ráadásul amikor a vereségen túl a játék is kívánni valót hagy maga után, akkor jön Marco Rossi, Szalai Ádám vagy valaki más, és nem a bírókat szidja, nem az erős szélre, a felázott talajra vagy a rosszul nyírt fűre hivatkozik, hanem kerek-perec megmondja, hogy ez ma vékony volt… Ami a vereség ellenére növeli a csapat hitelét, mert ha az ember érzi, hogy nem próbálják hülyének nézni, akkor sokkal könnyebben átsiklik azon, ha valami nem sikerül. Kiváltképp igaz ez a szurkolókra.

A világ legnagyszerűbb szurkolótábora immáron egy igazi CSAPATNAK szurkolhat! Fotó: Kovács Attila

A magyar válogatott nem lett hirtelen húsz világklasszis csapata. Nem lettünk olyan jók, hogy most aztán már mindenhol, mindenki ellen esélyesként léphessünk pályára. Továbbra sem baj, ha – amint arra Marco Rossi is célzott az angolalázás után – két lábbal a földön maradunk.

Ez a csapat azonban elért valamit, ami sokkal több, sokkal fontosabb mindennél. CSAPAT lett. Igazi csapat, amelyet lehet tiszta szívből szeretni, amelyért lehet rajongani, amelynek tagjait egyformán lehet kedvelni, amelyre büszkének lehet lenni és amellyel élmény elénekelni a Himnuszt a lefújás után.

Ha mindez csupán a „szimpatikus vesztes” szerepkörében jutna nekünk osztályrészül, még akkor is elfogadható volna. Ám itt már nincs szó ilyesmiről. Immáron rokonszenves győztesek kezdünk lenni. Bekerültünk egy olyan csoportba a Nemzetek Ligája A-divíziójában, amelyet joggal hívott mindenki „halálcsoportnak”, s amely után a legtöbben azt mondtuk, hogy „hát, ez van, de legalább ismét világklasszisokat látunk Budapesten”. Tettük ezt azért, mert az előzetes papírforma alapján nekünk, ebben a csoportban hat zakó nézett ki, jó esetben egy-két rúgott góllal. Csak a legvérmesebb szurkolók reménykedhettek abban, ami most van. A tabellát vezetjük, két győzelmet arattunk a világ egyik legjobb válogatottja, az Eb-ezüstérmes Anglia ellen, és először nyertünk tétmeccsen a szigetországban, ráadásul nagyobb különbséggel, mint Puskásék az Évszázad mérkőzésén.

Ez a csapat kezdett Anglia ellen a budapesti Nemzetek Ligája-mérkőzésen! Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Mit lehet ilyenkor mondani? Mi a megfelelő jelző? Hihetetlen? Szenzációs? Elképesztő? Fantasztikus? Földöntúli? Csodálatos? Igen, ez mind igaz! Ismét ott vagyunk a futballvilág térképén, mert egészen biztos, hogy ma mindenütt a világon leírják, bemondják és talán ki is értékelik, hogy Wolverhamptonban Magyarország 4–0-ra legyőzte Angliát!

De az igazi értéke ennek a csapatnak és ezeknek a csodálatos meccseknek mégsem ez. Az igazi értéke a hazai, gyermekek előtti angolverésnek, vagy a tegnapi káprázatos futballcsodának az, hogy a most felcseperedők is átélhették a maguk osztrák–magyarját vagy magyar–brazilját. Hogy több évtized után ismét életre kel a hosszú ideje szunnyadó futballimádat, és újból valóságosan is futballnemzetnek érezhetjük magunkat, és a futball okán is újra jó magyarnak lenni a világban.

A legnagyobb, még a győzelmeknél is nagyobb örömet pedig az adja, hogy újra van csapatunk és büszkén, felemelt fejjel lehetünk magyar futballszerelemesek, vérbeli szurkolók. Ennél pedig egész egyszerűen nem kívánhatunk többet.

Igaz, ezek után már nem is szeretnénk kevesebbel beérni…

Vezető kép: MTI/Koszticsák Szilárd