“A férjem a házunk előtt állt, az utcán, amikor odament hozzá egy katona, átadott neki egy behívót, ott helyben alá is íratta vele. Három nap kiképzés után már vitték is a frontra. Hetek óta nem tudok semmit felőle. Rettegek, hogy esetleg Bahmutban van” – írta lapunknak egy munkácsi asszony. Nevezzük Katalinnak. Több mint két hónapja állunk kapcsolatban. Amikor először beszéltünk, még csak a közelükben portyáztak a mozgósítók. “Már a szomszéd faluban járnak. Félek, mi leszünk a következők” – írta akkor. Katalin ugyanúgy érzi a több száz kilométerre dúló háborút, s férje által a hadkötelezettség elkerülhetetlen fenyegetését, mint az a beregszászi édesapa, aki ugyan három gyermeket nevel a feleségével, mivel csak kettő közös. Az semmit sem ér – mondja. Tudja, bármelyik nap elvihetik. Alekszander ukrán állampolgár, aki hazájáért harcolt Bahmutban. Egy tank támadásban két bajtársa mellette halt szörnyet, amikor egy épületben a becsapódó lövedéktől rájuk zuhant egy betonlap. Ő túlélte, de megsérült a gerince, nem műtötték meg, sőt állítása szerint megfelelő ellátást sem kapott. Bár írásban kérvényezte, hogy hazaengedjék kivizsgálásra és kezelésre, nem csak, hogy minden kórház elutasítja, mivel katona, még dezertálással is vádolják. Ha visszamegy, így, sérült gerinccel, ha nem is börtönzik be, jóval kisebb az esélye az életben maradásra, mint azoknak, akik egészségesen harcolnak. Három történet, három hadköteles fiatal férfi és közös sors. Ott, ahol nem számít, hogy magyarul vagy ukránul beszélsz, hisz mindent elnyom a fegyverek zaja, mindenki a békéért imádkozik.
I.
Február közepén jött el a nap, amitől Katalinék hónapok óta féltek, hogy egyszer bekövetkezik… Férje csak ritkán ment el otthonról, tudva, hadköteles, ha belefut a mozgósítókba, akik hullámokban lepik el Kárpátalját, akkor nincs kiút, viszik. Így is lett. Amikor a házuk előtt kezébe nyomták a biankó behívót, amelynek hivatalosan ugye névre kellene szólnia, néhány napot kapott, hogy felkészüljön.
Egy kiskorú gyermeket nevelnek. Egy kislányt. Ami nem mentesítő körülmény, ahogy az sem, hogy nincs jó fizikai állapotban és párja szerint lelkileg sem alkalmas arra, hogy fegyvert fogjon. Egyre kevesebb azoknak mentesítő körülményeknek a listája, amellyel elkerülhető az állományba vétel.
“Miért nem mentek el, amíg lehetett, amíg könnyebb volt?” – kérdeztem Katalint.
A nő gondolkodás nélkül vágta rá: “Mi nem megyünk sehova. Ez a mi földünk, a mi otthonunk. A családunk generációk óta itt él. Hiszek abban, hogy egyszer vége lesz ennek és akkor nekünk, kárpátaljaiaknak is jobb lesz az életünk.”
Az után a régóta rettegett februári nap után már csak rövid ideig lehetett együtt a család. A férfi összecsomagolta a legszükségesebb holmikat, megcsókolta a szeretteit és a kislányának megígérte, hogy “apa hazajön”.
Néhányszor beszéltek telefonon azóta, akkor is keveset.
Három napos kiképzést kaptak, csoportosan egy lövész oktatótól, aztán vitték a harctérre. Hogy pontosan hova, azt nem tudom. Február végén hívott, akkor Kramatorszkban volt, utána már nem mondhatta meg hová vitték, nem fedhetik fel a tartózkodási helyüket
– mondta Katalin.
Egyszóval most azt sem tudja hol van. Gondolni sem mer arra, hogy talán Bahmutban, ami köztudottan a földi pokol…
Tíz napja hívott utoljára. Pár szót beszéltünk csak. Azt mondta jól van, de éreztem a hangján, hogy mennyire megtört, kimerült.
Az egyik félelem, mely életük mindennapos része volt, félelem attól, hogy bármelyik nap jön a behívó, vagy néhány egyenruhás és viszik, a múlté. Helyébe új félelem költözött: él-e még, hazatér-e, vége lesz-e ennek a szörnyű háborúnak, s megadatik-e, hogy felnevelje gyermekét.
II.
Egy beregszászi fiatal édesapa – nevezzük Péternek – még az első fajta félelem gondolatával ébred és alszik el minden egyes nap. Hiába nevelnek feleségével három gyermeket, csak kettő közös, így pedig nem számít három gyermekes apának, ami jelen pillanatban még mentesítő életkörülmény a sorozás alól.
Félelem, bezártság és szegénység – erről szól ma az élet Kárpátalján
Akik itthon maradtak, félnek. A hadkötelesek, akiket még nem vittek el, úgy vagyunk, mint valami házi őrizetben. Azt mondják nincs kényszersorozás. Persze törvényileg nincs, hisz háború van, mozgósítás van. De úgy hurcolják el az embereket mint egy második málenkij robotra
– foglalta össze Péter, mi történik most a határ ukrán oldalán.
Amikor először beszéltünk, március elején újabb nagy mozgósítási hullám érte el Kárpátalját. Ellenőrző pontokat állítottak fel az utakon a forgalmat lassítva, már nem csak katonák és rendőrök, hanem az SBU munkatársai is.
Begyűjtés Kárpátalján – március
“Szakaszosan csinálják” – mondta akkor Péter. Begyűjtik a szükséges létszámot. Ahogy erről korábban már írtunk, járásonként van meghatározva, mennyi emberre van szükség. Ha az megvan, egy darabig nem történik semmi. Az egyenruhások is eltűnnek az utcákról. Vagy legalább is sokkal kevesebben lesznek. Aztán kezdődik elölről.
Először azok voltak soron, akiket egyszer mát behívtak, vagy bevittek hadkiegészítő parancsnokságra, majd kiengedtek, mert csak úgymond tartalékba helyezték. A szabály az, hogy akit állományba vettek, de csak tartalékba, annak adott időközönként jelentkezni kell a hadkiegészítőben, aki nem teszi, azt a mozgósítások során begyűjtik
-magyarázta Péter.
Akit egyszer állományba vettek, az már nem aludhat nyugodtan – mondta. Mert, aki a behívót egyszer aláírta, azt már semmilyen ügyvéd nem menti meg a fronttól. Ezért próbálják többen elkerülni, úgy, hogy nem veszik át a behívót, nem mennek be a hadkiegészítő parancsnokságokra, inkább az utcára sem… hátha szerencséjük lesz… egy darabig. Legalább időt nyernek. Valamennyit.
Már régóta nem lehet elmenekülni. Vagy csak óriási kockázattal. Korábban is annyi pénzt kértek, akik ebben segíteni tudtak, hogy azt nem mindenki tudta megfizetni.
-folytatta a beregszászi édesapa. Ahogy halad előre az idő és eszkalálódik a háború, nőnek a veszteségek, a menekülési utak is szűkülnek. Az ár az egekbe szökött. És kinek vannak milliói a még ott maradottak közül???
Mondjuk én nem is szeretnék elmenekülni
-folytatta Péter.
Pedig azzal a tudattal élni, hogy talán ez az utolsó nap együtt a családdal, felfoghatatlan annak, akit nem érintett még meg a háború:
Bármelyik nap elvihetnek, ezzel a gondolattal minden nap meg kell harcolni, hogy tenni tudd a dolgod. Csak az a jó nap, amelyik már elmúlt.
Nem könnyebb feladni a bujkálást és vállalni a hadkötelezettséget? Harcolni és valahogy túlélni? – kérdeztem.
“Ahol most a harcok dúlnak, onnan nehéz élve visszajönni. Rakétákkal, drónokkal nem lehet harcolni” – szólt az egyértelmű felelet. Vagyis nem sok választás maradt a háború sújtotta Ukrajnában annak, aki addig nem menekült el és férfi. Azt sem mondhatni, hogy megvan mindkét lába és egészséges, hisz láttunk már olyat az elmúlt hónapokban, hogy rokkant, sőt vak fiú is kapott behívót.
A már ránézésre is súlyosan rokkant ukrán fiú is behívott kapott. Végül is minek egy háborúba kéz…
Értelemszerűen nehezebb annak, aki magyar. Állampolgárságtól függetlenül is nehezen érezheti azt egy kisebbségi jogaiban jelentősen korlátozott, időközönként üldözött kárpátaljai magyar, hogy a hazájáért kellene harcolnia, ne adj Isten meghalnia. Jogaik hiába maradnak el az ukránokétól, kötelezettségük szemernyit sem kevesebb. Az ilyen egyenlőtlenség nehezen motivál túlélési ösztön helyett önfeláldozásra.
Minket magyarokat itt meg sem hallgatnak. Ezzel vágnak vissza. Térdre akarják kényszeríteni Magyarországot és a magyar kormányt. Isten óvjon minket attól, hogy sikerüljön nekik
-fogalmazott Péter.
Mégis mit lehet így remélni? – kérdeztem.
Én azt, hogy a 2024-es amerikai választások változást hoznak a globális politikában és az elhozza a békét. Addig viszont életben kellene maradni
– felelte a férfi.
És nem csak a fronton kell túlélni, hanem a családokban is, ahol egyre nehezebb az élet. Aki bujkál, az dolgozni sem tud. Sokan el is veszítették a munkájukat. Az árak pedig az egekben. Minden hrivenyt meg kell gondolni, mire költenek.
Kárpátalján az átlagkereset 5800 hrivnya. Amikor jönnek a fenti ukránok Kijevből és környékéről és meghallják, mennyit keresünk, el se akarják hinni. Azt mondják, ők ennyiért két napot nem dolgoznának. Kijevben a minimum 25-30 ezer hrivnya… Na ilyenkor szokták mondani, hogy most már mindent értenek, csak egy valamit nem, hogy akkor mit adott nekünk Ukrajna
– mesélte Péter. Majd hozzáfűzte: Ilyenkor az ember elgondolkozik…
III.
Alekszander története ebből a hármas csokorból talán a legszívszorítóbb. “Neked, aki az életed adtad volna érte, mit ad Ukrajna?” – tehetjük fel a kérdést miután meghallgatjuk miként sérült meg, s kell gerinc sérülten, gyakorlatilag ellátatlanul visszamennie a frontra, sőt ha visszamegy még be is börtönözhetik, miután dezertőrnek nyilvánították.
Az ukrán katona videóját egy ismerősöm küldte el, melyben arra panaszkodik, hogy kórházról kórházra küldik és sehol sem akarják megoperálni, mert katona, a frontról viszont ugyan rövid időre, de hazaküldték lábadozni. Akkor nem gondoltam volna, hogy éppen én, egy magyar újságíró leszek az, akivel megosztja kétségbeesettségét és csalódottságát. Most ismerősök amatőr tolmácsolását és olykor google fordítót igénybe véve beszélgetünk – és kimondhatatlanul hálás vagyok a bizalmáért és valami másért is. Azért mert megértette velem a legfontosabbat: teljesen mindegy, hogy valaki a frontra hívott, hazáját védő ukrán katona vagy Kárpátalján begyűjtött, harctérre hurcolt magyar. A lövészárokban nincs különbség, ahogy ukrán s magyar katona családja is egyformán imádkozik sírva minden nap: “Legyen béke már! Legyen vége már!”
Amikor besorozták és azonnal indult is a hadkiegészítőbe, még nem sejtette, hogy napokon belül a legkeményebb terepen fog harcolni. Kiképzés nélkül. Pedig állítja, minden előzetes felkészítés nélkül találta magát Bahmutban, a földi pokolban. Egy hónapja vett részt aktívan a harcban, amikor két társával találta érte őket…
Egy épületben voltunk, több társammal. A közelben hallottuk az orosz tankok ágyúit, az egyik lövedék mellettünk csapódott be. Ránk omlott egy betonlap. Két társam maghalt. Én csodával határos módon túléltem, sőt látszólag alig sérültem
-mesélte Alekszander.
Állítása szerint ha csak alig, akkor is egyértelműen voltak látható sérülései, nehezen mozgott és nagyon fájt a háta. (Az, hogy mellette halt szörnyet két bajtársa, ne is említsük, végül is háború van…) Az egészségügyi ellátóhelyen, ahová szállították, azt mondták, csak szimulál. Érdemben meg sem vizsgálták. Adtak neki néhány fájdalomcsillapító tablettát, majd visszaküldték a frontra. Elmondása szerint, engedelmeskedett, visszatért a kijelölt harcálláspontjára, viszont azonnal jelezte parancsnokának, hogy nincs jól és nem tud így harcolni. A parancsnok azt kérte írjon jelentést, melyben kérvényezi, hogy eltávozhasson és a lakóhelyén kérhessen önállóan orvosi kezelést. Megírta. Átadta.
Hazamentem és másnap megtudtam, hogy dezertálással vádolnak. A civil kórházakban három csigolya kompressziós törését diagnosztizálták, de elutasították a kezelésemet, mivel katona vagyok
-mondta lapunknak az ukrán katona.
Alekszandert most is iszonyú fájdalmak gyötrik. A járás is nehezére esik. Egyelőre fogalma sincs mi lesz vele. Orvosi kezelést nem kap, az állapota így viszont nem javul. Egységéhez vissza nem mehet, attól tart, hogy mint dezertőrt, azonnal elfognák és bebörtönöznék. De az után, ahogy bántak vele, hazáját szolgáló katonával, nem is akar már visszamenni harcolni.
Szeretném, ha minél többen megismernék a történetem. Nem azért, hogy velem együtt érezzenek. Azt szeretném, ha az ukrán katonai vezetés változtatna az egyszerű, hazájukat védő katonákhoz való hozzáállásán
-fogalmazott az ukrán férfi
Fegyverek zaja Kárpátalján – egyelőre csak gyakorlat
Az elmúlt hétvégén nagy volt a riadalom Kárpátalján, Nagydobrony környékén. Fegyverek, talán tankok robajló hangja hallatszott, nem is távolról. Közösségi oldalakon kérdezgették egymást magyarok, ukránok, ki mit hall?
Több óra telt el mire kiderült, hogy egy közeli gyakorló térről jönnek a hangok, ahol valamilyen új fegyvereket tesztelhettek. Erről a gyakorlatról senki sem tudott előre, nem úgy mint a március 17-19 közöttre tervezettről, amit viszont előre bejelentettek.
Az egyre sűrűbb gyakorlatokkal megjelent a harmadik fajta félelem Kárpátalján. A célponttá válás miatti félelem – ami napról napra közelebb hozza a háborút. Nem csak Kárpátaljához, Magyarországhoz is.
Vezető kép: Telegram
Facebook
Twitter
YouTube
RSS