Ha idegen érdekek döntenek a sorsunkról és nem fogunk össze, akkor bármikor jöhet egy újabb mohácsi vész

Közel ötszáz éve, 1526-ban zajlott le a magyar történelem egyik legfájóbb veresége, a mohácsi csata, ahol a hazánkat már egy jó évszázada egyre agresszívabban támadó oszmán hadsereg tönkreverte II. Lajos magyar király csapatait. A magyar történelem során sokszor voltunk hajlamosak sorsfordító pillanatokra hivatkozni, keseregni, azonban a mohácsi csatát nem lehet másképp definiálni, mint tragédiaként, amelyet követően a Magyar Királyság megszűnt európai nagyhatalomként létezni. Ami még fájóbb számunkra, nemcsak az oszmán törökök pusztítása és a 150 éves uralmuk, hanem a csatát és a török hódítást követő, a magyarokat folyamatosan gyengíteni igyekvő Habsburgok térnyerése, akik nem engedték, hogy talpra álljunk és visszanyerjük erőinket. A veszély azonban sosem múlik el, a mohácsi vész és a magyar történelem összes sorsfordító tragédiája azt üzeni nekünk, hogy nem torzsalkodhatunk egymással, de leginkább azt kell megjegyeznünk, hogy a saját sorsunk csak a saját kezünkben van jó helyen, az idegen befolyás és külföldi érdek sosem akarja a magyarság virágzását, érkezzen az Nyugatról vagy akár Keletről.

1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon elbukott a Magyar Királyság, Szulejmán többszörös túlerőben lévő reguláris és gyülevész hadai biztató magyar kezdés után elsöpörték a mintegy 25 ezres magyar hadsereget, II. Lajos király a Csele-patakba fulladt, az út nyitva állt Buda felé, a központi hatalom helyett káosz lett úrrá a királyságon, a hazánknak segítő, menekülő külföldi zsoldosok pedig inkább tovább mélyítették a nagy sebet a magyar anyaföldön, mint segítették volna begyógyítani, és akkor még nem beszéltünk a törökök kegyetlen pusztításáról, akik Budát is kifosztották. Lehet lamentálni arról, hogy Szapolyai János vajda szándékosan maradt-e távol a csatától mintegy 20 ezer harcosával, lehet a rossz helyszínválasztást is hibáztatni, a lényeg azonban nem változik. A külföldi udvaroncokkal teletűzdelt budai királyi udvar, az egymással is marakodó magyar főurak és a fiatal, befolyásolható király a vesztébe rohant és magával rántotta a magyar nemzetet.

Ha nem a magyar érdek irányít, összeomlás következik

Sokat lehet beszélni a kiváltó okokról, a Habsburg térnyerésről és az álságos keresztény szólamokról, hiszen a hódító iszlám ellen jórészt csak szavakkal segítettek szokás szerint, így ezek a koporsószögek végül együtt tették sírba Európa egyik vezető hatalmát. A néhány évtizeddel korábban Hunyadi Mátyás uralkodása alatt fénykorát élő Magyar Királyság összeomlott, pedig Mátyás alatt az egész kontinensen csupán a franciáknak volt hasonló nagyságú éves bevétele, mint a Magyar Királyságnak. Hunyadi János és fia munkáját pillanatok alatt tönkre lehetett tenni, hiába harcolt a nándorfehérvári védő évtizedeken keresztül a török ellen és tett meg mindent Mátyás is, csak elodázni tudták az összeomlást. A kesergők véleményével ellentétben azonban, akik szerint úgyis mindegy volt, látható, hogy a magyarok képesek a sokszoros erőfölény ellenében is sikereket elérni, hiszen Hunyadi János korában sem gondolták volna, hogy a Magyar Királyság ellen tud állni az oszmánok növekvő hatalmának, mégis sikerült.

Érdemes itt megjegyeznünk azt is, hogy amikor bajban voltunk, csak magunkra számíthattunk a múltban is, ahogyan most is, hiszen emlékezzünk arra, hogy a tatárjárás során az ugyancsak germán Habsburg Frigyes nemhogy segített volna a végveszélybe került keresztény társán, a Magyar Királyságon, hanem megtámadta hazánkat és területeket foglalt el a nyugati határszélen, miközben Európát védtük a mongolok pusztító dühétől. A magyaroknak volt annyi erejük, hogy az ország harmadát-felét elpusztító tatárjárást követően is sikerült visszaszerezni a Frigyes által elfoglalt területeket, amikor IV. Béla kiebrudalta a sáskákat a Magyar Királyság területéről, de nem mindig van szerencsénk és elég erőnk a pusztítások után, sokszor rengeteg időbe telik, hogy talpra álljunk.

Magyarország a török hódoltság korában. Ahogy Trianonnál, így Mohács után is elvesztettük területeink nagyobb hányadát, de mindig volt visszaút. Tervezte: Dr. Baróti Lajos. Rajzolta: Hátsek Ignácz.

Mongol, török, Habsburg? Sosem adtuk fel a reményt

Az oszmánok hódítása 150 évig tartott, a kivéreztetett és Európát önzetlenül őrző magyarok azonban ekkor sem lélegezhettek fel, hiszen a török kiűzésével a Habsburg-rabiga következett, akik módszeresen igyekeztek tovább gyengíteni a magyarságot, a germán hatalmi törekvések több évszázados munkáját folytatva. Már a honfoglalás korától kezdve szálka voltunk a szemükben, amikor csak lehetett, támadást indítottak ellenünk. A török kivonulását követően az utolsó erejüket szedték össze a kurucok, akik II. Rákóczi Ferenc vezetésével 1703-tól nyolc éven keresztül küzdöttek a szabadságért, a külföld akkor is csak ígérgetett, ahogy magunkra maradtunk 1848-ban is. Természetesen az I. világháborúban való részvételünket sem mi akartunk, azonban úgy verték el rajtunk a port, mint a főbűnösökön, és a trianoni békediktátum után a fennmaradásunk is megkérdőjeleződött. Ezt követően már csak hab volt a tortán a II. világháború tarvágása, ahol két gonosz között igyekeztünk fennmaradni, a szovjet kommunisták és a nácik végül bedaráltak minket, és újból mi lettünk a bűnbakok mások bűneiért, mi lettünk a bűnös nép.

Az utolsó mohácsi vereségünk a kommunista rémuralom volt

Kálváriánk itt sem ért véget, hiszen a sokszor megkínzott és meggyalázott magyarság a pokol legmélyebb bugyraiból szalajtott kommunista söpredék ellen is fellázadt, a külföldi bátorítók azonban ismét csak szavakban voltak erősek, tettekben nem, így magunkra maradva küzdöttünk a világ legerősebb hadseregével, a szovjettel, akik vérbe fojtották a magyar forradalmat és szabadságharcot. De mégsem ők győztek! Negyven kegyetlen esztendő kellett, hogy lerázzuk ezt a rabigát is, hogy az újabb és újabb Mohácsok után ismét a saját kezünkbe vegyünk a sorsunkat, de ez az út is rögös volt 1990 után, a kommunista polip ugyanis még nem vette le végleg csápjait hazánkról, és most is itt élnek köztünk követőik, leszármazottaik. Az évszázadok alatt bennünket, magyarokat kizsigerlő és felhasználó külföldi érdekcsoportok most sem tettek le arról, hogy végleg gyarmattá váljon ez a szabadságszerető és öntudatos büszke nép, ugyanis a kommunizmus évtizedei alatt belénk igyekeztek verni a “merjünk kicsik lenni” szlogent, amit a rendszerváltás után folyamatosan próbálnak behajtani a magyarokon, ismét sikertelenül. A külföldről érkező beavatkozás a magyar választásokba, a magyar érdek helyett csupán a külföldit néző magyarországi baloldal pedig most is vergődik, most is igyekszik végrehajtani a külföldről érkező parancsokat, mindezt a magyar emberek akaratának ellenére.

Nem kell már több Mohács

A világjárvány és a háború korát éljük, ismét gyülekeznek, sőt, felettünk is vannak a sötét fellegek, ilyenkor pedig újult erővel támadnak a magyarság ellenségei és aktivizálódnak a hazaárulók is. Ne engedjük az újabb Mohácsot, mert hiába emeli fel ismét a fejét egy nemzet hosszú szenvedés után, pillanatok alatt a porba lehet hullani, elég egy rossz lépés, elég, ha idegen érdekek győzedelmeskednek a magyarok felett. Nekünk pedig nem kell még egy Mohács. Az már végzetes lenne.