Malasenko lefejezett szovjet katonákról harsogott, katonái a német fasisztákat keresték – Ötvenhat szilánkjai

Különleges, kétrészes cikk második része következik. Szerzője, Erdélyi E. Péter számtalan ismeretlen és ismert embert kérdezett meg 1956-ról és arra kereste a választ, miként élték át a forradalmat és a szabadságharcot. Volt, aki arról mesélt, hogyan keresték a szovjet katonák Szuezt és a német fasisztákat Magyarországon. A szovjet Malasenko a magyarok állatias kegyetlenségéről, lefejezett szovjet katonákról tódított, amit Király Béla természetesen megcáfolt. Más a budai diákok koncepciós perét szenvedte meg, amellyel Kádárék a fiatalságot igyekeztek megtörni, hallgatásra bírni. A napok, amelyekre örökké büszkék lehetünk. Ötvenhat szilánkjai – második rész.

ERDÉLYI E. PÉTER

A szovjet katona, aki a német fasisztákat kereste…

[A cikk első része itt olvasható.]

„November 4-én az első orosz tank, amely befordult az utcánkban, rám irányította az ágyúcsövét. Éppen a Palotai út 28. alatti házunk kapujában álltam, a két éves Antikámmal az ölemben. A harckocsi látványától úgy megrémültem, hogy a gyerekkel együtt lerogytam a járdára. Ekkor a tank megállt és kiugrott belőle egy katona, aki német fasisztákat, meg az Elba folyót kereste rajtam, ott a >Tripoliszban<, mire én azt feleltem magyarul, hogy >de hiszen ez Magyarország, itt nincsenek fasiszták!< Erre a számba nyomott egy darab feketekenyeret, visszasietett a felvezető páncéloshoz, jelentett a parancsnokának és az egész konvoj visszafordult, majd távozott” – meséli az idős orvos, Ősi Mária.

Keresztapja mindezt végignézte az ablakból, aki azt hitte, hogy Erzsikét meglőtték, ezért azonnal a segítségére sietett, ezzel azonban elárulta magát, mert addig okmányok nélkül, a rokonainál bujkált, mint erdélyi „burzsuj”.

Újhegyi bácsit később fel is jelentette az egyik szomszéd, aki miatt később az ÁVH kezeibe került, ahol kegyetlenül megkínozták.

„Például üvegcsövet dugtak a nemi szervébe, majd összetörték azt. Végül Biszku Béla mentette ki, akinek varrónő édesanyja az én édesanyám kollégája volt, és a szomszéd utcában lakott. Az történt ugyanis, hogy néhány nappal korábban a Leningrádból hazalátogató lányait éppen mi figyelmeztettük az életveszélyes helyzetükre, hiszen azt üzenték nekik a felkelők, hogyha meglátják, azonnal kivégzik őket, ezért inkább húzódjanak meg valaki másnál. Ezt hálálta meg később Biszku bácsi. Keresztapám pedig a kínzások miatt élete végéig orvosi kezelésre szorult” – meséli élményeit az idős orvos.

Malasenko magyarázkodása

„A zendülők szörnyű rémtetteket hajtottak végre! Én személyesen láttam, hogyan lőtték közvetlen közelről agyon az ÁVH-sokat és a katonáinkat!” – fröcsögte nekem dühösen mintegy másfél évtizeddel ezelőtt Jevgenyij Ivanovics Malasenko, a magyarországi Különleges Hadtest megbízott törzsparancsnoka, miután megkérdeztem tőle, hogy milyen élmény volt magyar polgárokat ölni 1956-ban? „Az udvari kutakba kergették be az embereinket, majd fejbe lőtték őket. Azután, azt hiszem, Várpalotán, amikor visszaköveteltük a fogoly katonáinkat, fogták és lefejezték őket! Ráadásul mit tettek a fővárosi pártbizottságon?! Tehát nincs mit szépíteni. Mi parancsot hajtottunk végre és mellesleg nem harcoltunk a nép ellen” – rikoltozta szinte önkívületi állapotban Malasenko, az egykori ezredes, az orosz főváros egyik irodájában.

Király Béla sohasem hallott ezekről

„Azt, hogy szovjeteket lefejeztek volna, most hallom először” – mondta döbbentem a kamerámba Király Béla, a Nemzetőrség egykori parancsnoka.

„Eddig még nem is hallottam, úgy látszik, hogy Malasenkoban van valamiféle lelkiismeret-furdalás, ezért ezzel próbálja igazolni magát. Ezért mondta, hogy >én katona voltam, teljesítettem a parancsot<. De elfelejti, hogy volt ám 1946-49-ben a nürnbergi tárgyalás, amelyiknek a végén katonákat, tábornokokat akasztottak fel, mert nem fogadták el a magyarázatot, hogy >Hitler parancsát hajtottuk végre<.

Van olyan dolog, amit nem szabad végrehajtani még akkor sem, ha utána letartóztatnak” – tette hozzá interjúnk során az ’56-os főparancsnok. [Akiről nem hallgathatjuk el, hogy korábban piszkos szerepet játszott a diktatúrában, hiszen a Katonapolitikai Osztály ügynökeként több koncepciós perben fontos szerepet játszott. Cikkünk itt – a szerk.]

Malasenko azt is tagadta előttem, hogy az ártatlan magyar nép közé lövetett. Szerinte ez hazugság. De Király Béla hozzátette, hogy ilyen feszült időben egy puskalövés is elegendő, hogy a békés tüntetés forradalomba csapjon át. Így is történt a valóságban.

Gyerekként lőszert loptak a „ruszkiktól”

„Mi lőszert csórtunk a ruszki bakáktól, mert lőpor kellett az ólomkatonákkal folytatott háborúinkhoz” – kacag Czakó Péter a gyermekkori emlékeiben kutatva. „A ruszkik a Petőfi laktanyával szembeni réten táboroztak le, ahol most benzinkút áll. Sátrakban aludtak, majd másnap reggel mindig összeszedelőzködtek, és bevonultak a belvárosba, hogy >leverjék az ellenforradalmárokat<. De rengeteg lőszert, például dobtárakat, aknákat, nyomjelző lövedékeket hagytak hátra, amiket mi szorgosan összegyűjtöttünk. A belőlük kiszedett lőport pedig az üveg kémcsőből eszkábált ágyúinkba tömtük, hogy dugót lőjünk az ellenséges táborra. Agyag talpra helyeztük az >ágyút<, majd gyertyát gyújtottunk a feneke alatt, és durr!” – mosolygott.

A vásott lurkók azonban nem csupán az elhagyott lőszereket gyűjtötték szorgalmasan, de bizony előfordult, hogy könnyítettek a „ruszkik” lőszertartalékain. „A Hamzsabégi úton, ahol laktunk, szembe velünk működött a köztisztasági fürdő – szólt közbe váratlanul Erzsike, a feleség. – Ide jártak tisztálkodni a szovjet tisztek is. Amíg a vezérek felüdültek, a sofőrökkel lógtunk. Ezek nem is oroszok, hanem ázsiai arcú fiúk voltak, ráadásul nem ismerték az orosz betűket, ezért nem tudtunk szót érteni velük még szótárral sem.

Többször kérdezték tőlünk, hogy hol van >Szuez<, amely kérdést csak évekkel később értettük meg…

Szóval, miközben néhányunk elvonta a kiskatonák figyelmét, eközben egyik barátunk megdézsmálta a teherautón lévő készletüket” – magyarázza Erzsike az ősi trükköt.

„A legközelebbi találkozásunkkor pedig friss lőporral megtöltött csőszerű kulcsokat vágtuk a falhoz a ruszkik háta mögött, amelyek petárdaként robbantak, a sofőrök ilyenkor azonnal földre vetették magukat és bekúsztak a teherautójuk alá – a mi legnagyobb örömünkre” – tette hozzá Péter kaján mosollyal az arcán.

A szovjet csapatok végül november 4-én hajnalban „undorító módon törtek rá a Petőfi laktanyára, hiszen úgy tettek, mintha szokás szerint csak elhaladnának az épület előtt”, de azon a napon meglepetésszerűen, három harckocsival a kapu irányába fordultak, és szétlőtték a bejáratot védő őrséget, majd rohammal bevették az addig mindvégig békés katonai bázist. Este pedig Péterék, a siheder betyárok odakúsztak a töltés mögé és onnan jelzőrakétákat lődöztek az őrtornyok irányába. Amikor pirosat kapott az őrség, több sorozattal válaszolt, ha zöldet, akkor elhallgattak a ruszki fegyverek.

Tankkal tüzeltek a tüntetők buszára

A forradalom és az azt követő szabadságharc az egész országra kiterjedt. „Miután a „nylon-busz” [a régi Ikarus busz beceneve – a szerk.] továbbhajtott a Sötétkapu nevezetű alagúton keresztül, majd balra fordulva megállt az esztergomi gépesített hadosztály parancsnoksága előtt, az egyik tank tüzet nyitott és telibe találta a dugig megtelt járművet” – kezdte történetét a 86 éves K. István bácsi, aki még beszélgetésünkor is félt, kérte, hogy a nevét ne írjuk le.

„Rengetegen meghaltak benne, de az egyik lány, aki életben maradt, nagy nehezen kikászálódott a hullák tömege alól, és kimászott az autóbuszból. Riasztó látványt nyújtott, vérben úszott a ruhája és a társa agyveleje lötyögött a vállán. Sokkos állapotban vitték kórházba”

– tette hozzá az idős férfi. Mindez Esztergomban történt, ahol Pista bácsi a repülőgépgyárban dolgozott. Október 26-ára emlékezett: „A gyilkos sortűz előtt többen szónokoltak a busz tetejére állva. Volt közöttük, aki Erdély visszacsatolását is követelte. A spontán gyülekezést azonban megelőzte a helyi középiskolák szervezett felvonulása. Ezen a demonstráción a város mind az öt gimnáziuma, szakgimnáziuma, szakközépiskolája, technikuma képviseltette magát – a tanári testülettel az élen. Később, a már kellően lelkes tömegben elterjedt, hogy a parancsnokságon szabadságharcosokat tartanak fogva. Akkor az említett parancsnokság az egykori egyházi szeminárium épületében állomásozott. Amikor a rendfenntartó erők hírét vették a >csőcseléknek< nevezett forradalmi tömeg szervezkedéséről, a katonai bázis elé rendeltek egy magyar katonai alakulatot. Amint a két fél hallótávolságba került, rövid és eredménytelen tárgyalásba kezdett.

A diákság célja az volt, hogy felolvassa a forradalom 16 pontját, ezáltal oldalukra állítsák a katonaságot és kiszabadítsák a foglyokat. A túszok nem kerültek elő, viszont a tömegben lövés dördült és akkor elszabadult a pokol”

– emlékezett az idős nyugdíjas.

Egy éhes és bátor gyerekcsapat

Eközben Budapesten egyre elkeseredettebb harcok folytak. Pipi családja a főváros közepén, a szabadságharc egyik legfontosabb helyszínén, a Péterfy Sándor utcában lakott. A forradalmi eseményeket úgy élte meg, mint a második világháborút. Visszahúzódtak a lakásaikba és igyekeztek egymást segítve, a ház lakóival közösen túlélni az eseményeket. „Miután megkezdődtek a harcok, mi ki sem dugtuk az orrunkat a lakásunkból. Néhány éhes nap elteltével azonban az egyik szomszédunk, Szabolcs arra kezdett engem biztatni, hogy keressük fel a Rottenbiller utcai tejközpontot. Unszolására elindultunk az OMTK-ba” – mesélte mosolyogva Pipi.

Háztól-házig a falakhoz lapulva lopakodtak előre. A központban egy 25 literes, tejjel teli kannát kaptak, amit alig bírtak hazacipelni, de minden lépéskor a házban élő népes és éhes gyerekcsapatra gondoltak. „Ezek után többé sehová sem mertünk elmenni, de valakinek eszébe jutott a szemben lévő Péterfy Sándor Kórház, és átosontunk a konyhájukba. Mivel a kórházba rendszeresen nagy mennyiségű élelmiszert hordtak vidékről a parasztok, a konyhásoknak volt ételük bőven, megígérték hát, hogy minden másnap a mi házunknak is adnak kaját” – merengett el az emberek jóságán Pipi.

Egy szép napon Pipiék házában is kikolompolták, hogy a kórházban egyre több a sebesült, ezért egészségügyi végzettséggel rendelkező szakembereket keresnek. Egy lány a házukból jelentkezett is önkéntes ápolónőnek. „Később ő említette nekem, hogy a betegágyakon egymás mellett éppen úgy ápolták, gyógyították a magyar felkelőket, mint a szovjet katonákat” – mondta erről Pipi.

Időközben a „Péterfy” az ellenállás tűzfészkévé vált. November 16-án történt a fordulat, amikor egy váratlan rendőrségi razzia során 60 sebesültet és egészségügyi dolgozót hurcoltak el, közöttük a későbbi mártírt, Tóth Ilona szigorló orvost, aki önkéntesként segítette a gyógyító munkát. Őt gyilkosként igyekeztek lejáratni, felakasztották, és csak a rendszerváltás után sikerült tisztázni a nevét.

„Mindeközben a férjem vidékre kényszerült, ott bujkált, mert hivatásos katona volt és nem akart részt venni a testvérharcban. Amikor kivezényelték őket a laktanyából, az egyik beosztottjával meglógtak. Ez az illető levitte Martonvásárba és november végéig ott bújtatta. Így menekült meg Bus Józsi a szörnyűségektől” – emlékezett Pipi.

Tomi megmentése

A kádári „konszolidáció” [és azzal párhuzamos kegyetlen megtorlás] kezdetén minden hivatásos katonának hűségnyilatkozatot kellett aláírnia, de Józsi ezt megtagadta, leszerelt, sofőrnek állt, nyugalmasabb életet választott. „Szóval a harcok közepén laktunk, de a házunkból csupán egy 17 éves forma fiú, Tomi járt haza puskával, gondolom, csetepatékban is részt vehetett. A megtorlások kezdetén a hatóságok igyekeztek felkutatni az >ellenforradalmárokat<. Vég nélküli házkutatások, kihallgatások letartóztatások követték egymást.

A házunkból egyedül Tomit vitték el. Ebben az időben a tőlünk nem messze lévő TÜZÉP-telepre gyűjtötték össze a >gyanús elemeket<, ide szállították Tomit is. Mi, a barátai elhatároztuk, hogy felkeressük, hátha tudunk neki segíteni valamiben. Azt hiszem, azzal kábítottuk az őrt, hogy fontos üzenetet hoztunk neki a szüleitől, mire a kapuhoz kísérték, erre kiszaladt az útra, felugrott az első arra haladó teherautóra, és meg sem állt Amerikáig.

Később többször is vendégeskedtem nála Quinland városban” – emlékezett Pipi, az egykori „tettestárs”, elégedett mosollyal az arcán…

Az apja önzetlenül segített a menekülőknek

„Ilyen sok csokit, süteményt és egyéb édességet még álmomban sem láttam, mint az ausztriai Locsmándon (Lutzmannsburg), pedig akkor már elmúltam tíz esztendős – mosolygott Ragasits Mária, az osztrák határ melletti Zsira község szülötte. – Valamikor október végén kivezényeltek bennünket, gyerekeket az iskolaudvarra és közölték velünk a tanáraink, hogy a burgenlandi Locsmánd lakosai meghívtak minket vendégségbe, ezért most mindannyian átsétálunk Ausztriába. Örömünk leírhatatlan volt. Eddig ez elképzelhetetlen volt, pedig a túloldalon sok helyinek éltek rokonai, akikkel nem találkozhattak soha. Ősz végén azonban váratlanul megnyíltak a határok és a >sógorok< pontosan tudták, hogy mifelénk milyen közállapotok uralkodtak, mennyire nincs kaja, meg egyéb áru.”

Egyébként a határkérdés akkoriban nagyon érdekesen alakult, hiszen Ausztria és Jugoszlávia felé lehetővé tették az átjárást, hiszen a két határszakaszon a kiépített aknamezők, drótakadályok, őrtornyok és egyéb megfigyelő berendezések nagy részét a magyar kormány 1956 nyarán felszámolta. Ráadásul a forradalom alatt a határőrizet szétzilálódott, így az országhatár nyugaton egészen 1956. december végéig, délen pedig még 1957 első heteiben is lényegében őrizetlen maradt. A menekültáradat november 23-án tetőzött, ezen a napon 8537 magyar lépte át az osztrák határt, de még 1957. május 4-én is 6000 menekültet regisztráltak az osztrák hatóságok…

„Egy időben a határon átvezető műúton annyi nép ment nyugatra, mint a hangyák!

Téli éjjeleken pedig, miután édesanyánk lefektetett bennünket, óránként kopogtattak az ablakunkon, hogy apám mutassa meg nekik a behavazott utat. Többen is akartak pénzt adni neki a segítségéért, mert látták, milyen sok gyermeke volt, de ő nem a fizetségért segített. Tudja, nagy zimankók voltak akkoriban, és a szél mindent befújt a hóval. Nemcsak az utat, még a kerítésünket is, így azokon a hóbuckákon másztak át a házunkig a disszidensek.

Sok ember a falunkból üzletet csinált a menekültekből. Mai szóval mondva embercsempészek voltak, akik jó pénzért, aranyért, drága órákért elvezették a menekülő családokat, kisebb csoportokat a legközelebbi biztonságos osztrák faluig” – mesélte Mária úgy, mintha mindez tegnap történt volna.

Később nagyon sokan visszatértek, akik felkeresték vezetőiket és visszakövetelték az értékeiket. Nem egyet közülük jelentettek a hatóságoknak, akik persze letartóztatták őket. „A balhé után nehéz idők jártak, mindenkinél házkutatásokat tartottak, így nálunk is, de nem találtak semmit. Sokakat letartóztattak, vagy csak kihallgattak, szóval elkezdődött a megtorlás. Nem egy olyan teherautót láttam, amelyek a határról szállították a holttesteket” – tette hozzá a zsirai származású özvegyasszony.

Bálint Györgyék az itthon maradást választották

A történészek szerint hazánkból több, mint kétszázezer honfitársunk menekült el Nyugatra. Sokan kényszerből, mások a jobb élet reményében, igaz, később sokan visszatértek. A többség azonban itthon maradt. Egyik ismerősöm a felesége unszolására fordult vissza, bár a bátyja már családostul a teherautó platóján várta. Neje azzal győzte meg, hogy semmi törvényelleneset nem tett, biztos állása van, és a napokban megkapják a számukra kiutalt ágyneműgarnitúrákat, amelyekre évek óta várnak… Végül a rég áhított ágynemű vált a legmeggyőzőbb érvvé. Szóval, sokan nem tudtak elszakadni a szülőföldjüktől. Így történt Bálint Györggyel is. Ő is itthon maradt. „1956. október 28-án a Margit híd budai hídfője alatt egy rámpán ültünk Tomcsányi Palival, Peregi Sanyival és éppen azon gondolkodtunk, hogyan fog alakulni a forradalom. Kisvártatva hozzánk lépett egy ember, aki azt mondta, hogy van egy teherautó, amely mind a hármunk családját el tudja vinni a határig. Összenéztünk, Pali pedig azt felelte a férfinak: >Teherautón? Az nagyon ráz! Ne menjünk.< És itt maradtunk mind a hárman. Palinak nagyon jó humora volt…” – kacagott Bálint gazda.

A tréfát félretéve az elhatározás nem volt ilyen könnyű, mert mindhárman családos, elismert szakemberek voltak, értékes külföldi kapcsolatokkal, amelyeket azonban felülírt a hazaszeretetük és a baráti kapcsolataik. Éppen ezért igyekeztek a forradalom vívmányait, lehetőségeit nemzetük javára fordítani. „Mindhárman élénken érdeklődtünk a közéleti események után és mind a hárman a magunk lehetőségei szerint alkalmaztuk a forradalmi helyzetet. Ezért jutottunk egyöntetűen arra az eredményre, hogy a feladatai az itthon maradásra köteleznek bennünket” – magyarázta az idős kertészmérnök. [Aki később az SZDSZ egyik arca lett – a szerk.]

Tönkretették az ismert gyerekszínészt a MUK „miatt”

A híres „MUK”, a „Márciusban újrakezdjük!” azok jelszava volt, akik abban reménykedtek, hogy a forradalom megismételhető. A jelszó házfalakra mázolva, illetve röpcédulákon terjedt. Többek között a MUK fenyegetésére hivatkozva hozták létre 1957 februárjában a Párt hadseregét, a Munkásőrséget, amelyben a feliratokra reagálva a HUKUK jelszó terjedt el – „Ha Újra Kezditek, Újra Kaptok”. „Katonakoromban nálunk szolgált egy nagyon híres gyermekszínészből lett >filmsztár<, Koletár Kálmán. Társaival egy félreeső raktárat kellett őrizniük a pusztán. Nyugalmas feladat volt, sőt unalmas is, ezért néha célba lövéssel múlatták az időt. Mivel a lőszerrel el kellett számolniuk, igyekeztek beszerezni belőlük feketén, ezt is megjátszották, úgyhogy volt tartalékuk bőven. Pálinkájuk is akadt nem kevés, amit a tanyasiakkal cseréltek élelmiszerért. Egyszer, amikor részegen húzták a lóbőrt, váratlanul megjelent az egyik parancsnokunk szemlézni, aki megértve a helyzetet, a fegyverszobában összeszedte a puskákat, a lőszereket és elvitte azokat, majd riadóztatta a katonai rendészetet, akik kijöttek és letartóztatták a fiúkat” – emlékezett a nehéz időkre Klinger István.

Az említett színész volt közöttük a hangadó, aki a kihallgatáson arra a kérdésre, hogy minek nekik a fölösleges lőszer, azt felelte, hogy jól fog jönni még a jobb időkben, a MUK alatt. Nyilvános, elrettentő tárgyaláson három év futkosót kapott, majd le kellett szolgálnia a hátramaradt idejét.

A futkosón megkopaszodott, megőszült, szóval megöregedett. Ezzel fizetett a viccelődéséért.

Benkő Mihály és a budai diákok pere

„>Emlékezzetek november 4-re – Magyar Függetlenségi Párt!< – így szólt szórólapunk gyászkeretbe szerkesztett lakonikus szövege, amelyet stílusosan a szovjet csapatok országunk álnok lerohanásának egy éves évfordulóján, 1957. november 4-én ragasztgattak fel társaim Budapest belső kerületeiben – mondta Benkő Mihály, aki a forradalom idején még középiskolás budai srác volt. – Mi, Petőfisek az Épületgépészeti Technikum diákjaival együtt folytattuk le az egyik legsikeresebb akkori budapesti röplapterjesztést.”

Az 1956-os forradalom után a középiskolákban nagyon erősen megmaradt a forradalmi hangulat, néma tüntetésekkel a szünetekben, váratlan, szervezett felállásokkal, a magyar Himnusz éneklésével. „Viszont éppen a középiskolák és az iskolák voltak a legfontosabbak nevelési szempontból a Kádár-kormány számára, pontosan ezért alakították meg a KISZ-t is! Ezzel igyekeztek letörni a forradalmi hangulatot – tette hozzá az ismert magyar orientalista. – Összejártunk, találkozgattunk, végül a csoport >kemény magja< el akart venni egy rendőrtől egy fegyvert, de erre az akcióra végül nem került sor.”

Mihály azonban csupán a csoport megalakulása utáni kezdeti időszakban volt aktív, később inkább a tanulásra összpontosított: országos középiskolai tanulmányi versenyt nyert és nagy igyekezettel magolt tovább.

Közben a két, a csoportjukba beépített ügynök segítségével a rendőrség és az állambiztonság felfigyelt a srácokra – köztük rá is. 1958 júniusában elkezdődtek a letartóztatások, házkutatások, kihallgatások, törvényszéki eljárások… A bírósági színjátékról csak annyit, hogy >A tanú< című film halovány árnyéka ennek a pernek. Egy példa: a fiúk még az ítéletet sem kapták kézhez! A vád pedig a népi demokratikus államrend megdöntésére való szövetkezés volt.

„Végül, bennünket, diákokat fél év felfüggesztettől hat év letöltendőig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, plusz harminc évnyi >páriaságra< a szocialista rendszerben. Az eljárás >A budai diákok pere< néven híresült el. Én egy év börtönbüntetést kaptam, három évre felfüggesztve, amely billogot a rendszerváltásig viseltem. De minek?” – tette fel a költői kérdést az egykori az 56730-as rabszámú elítélt, aki ma már a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének birtokosa.

Kétségtelenül a szovjetek és Kádárék győztek. A kommunizmusnak nevezett diktatúra a forradalom után még szilárdabbá vált, a terror és a vele járó félelem erősödött, a beígért gazdasági fejlődés elmaradt, az utolsó szovjet megszálló katona egészen 1991-ig állomásozott hazánkban… Ma már tudjuk, hogy a „reformszocializmus” egy újabb népbutító, üres szlogen maradt.

Az ellenség csapatai harcban álltak.

[A cikk első része itt olvasható.]

Vezető kép: 1956. Magyarország, Budapest, 1956. október 31-én. T-54-es harckocsi. Fotó: Fortepan.hu, adományozó: Pesti Srác