Pesti Srácok

Malasenko lefejezett szovjet katonákról harsogott, katonái a német fasisztákat keresték – Ötvenhat szilánkjai

null

Különleges, kétrészes cikk második része következik. Szerzője, Erdélyi E. Péter számtalan ismeretlen és ismert embert kérdezett meg 1956-ról és arra kereste a választ, miként élték át a forradalmat és a szabadságharcot. Volt, aki arról mesélt, hogyan keresték a szovjet katonák Szuezt és a német fasisztákat Magyarországon. A szovjet Malasenko a magyarok állatias kegyetlenségéről, lefejezett szovjet katonákról tódított, amit Király Béla természetesen megcáfolt. Más a budai diákok koncepciós perét szenvedte meg, amellyel Kádárék a fiatalságot igyekeztek megtörni, hallgatásra bírni. A napok, amelyekre örökké büszkék lehetünk. Ötvenhat szilánkjai – második rész.

ERDÉLYI E. PÉTER

A szovjet katona, aki a német fasisztákat kereste...

<A cikk első része itt olvasható.>

PestiSracok facebook image

„November 4-én az első orosz tank, amely befordult az utcánkban, rám irányította az ágyúcsövét. Éppen a Palotai út 28. alatti házunk kapujában álltam, a két éves Antikámmal az ölemben. A harckocsi látványától úgy megrémültem, hogy a gyerekkel együtt lerogytam a járdára. Ekkor a tank megállt és kiugrott belőle egy katona, aki német fasisztákat, meg az Elba folyót kereste rajtam, ott a >Tripoliszban<, mire én azt feleltem magyarul, hogy >de hiszen ez Magyarország, itt nincsenek fasiszták! – meséli az idős orvos, Ősi Mária.

Keresztapja mindezt végignézte az ablakból, aki azt hitte, hogy Erzsikét meglőtték, ezért azonnal a segítségére sietett, ezzel azonban elárulta magát, mert addig okmányok nélkül, a rokonainál bujkált, mint erdélyi „burzsuj”.

Újhegyi bácsit később fel is jelentette az egyik szomszéd, aki miatt később az ÁVH kezeibe került, ahol kegyetlenül megkínozták.

„Például üvegcsövet dugtak a nemi szervébe, majd összetörték azt. Végül Biszku Béla mentette ki, akinek varrónő édesanyja az én édesanyám kollégája volt, és a szomszéd utcában lakott. Az történt ugyanis, hogy néhány nappal korábban a Leningrádból hazalátogató lányait éppen mi figyelmeztettük az életveszélyes helyzetükre, hiszen azt üzenték nekik a felkelők, hogyha meglátják, azonnal kivégzik őket, ezért inkább húzódjanak meg valaki másnál. Ezt hálálta meg később Biszku bácsi. Keresztapám pedig a kínzások miatt élete végéig orvosi kezelésre szorult” – meséli élményeit az idős orvos.

Malasenko magyarázkodása

„A zendülők szörnyű rémtetteket hajtottak végre! Én személyesen láttam, hogyan lőtték közvetlen közelről agyon az ÁVH-sokat és a katonáinkat!” – fröcsögte nekem dühösen mintegy másfél évtizeddel ezelőtt Jevgenyij Ivanovics Malasenko, a magyarországi Különleges Hadtest megbízott törzsparancsnoka, miután megkérdeztem tőle, hogy milyen élmény volt magyar polgárokat ölni 1956-ban? „Az udvari kutakba kergették be az embereinket, majd fejbe lőtték őket. Azután, azt hiszem, Várpalotán, amikor visszaköveteltük a fogoly katonáinkat, fogták és lefejezték őket! Ráadásul mit tettek a fővárosi pártbizottságon?! Tehát nincs mit szépíteni. Mi parancsot hajtottunk végre és mellesleg nem harcoltunk a nép ellen” – rikoltozta szinte önkívületi állapotban Malasenko, az egykori ezredes, az orosz főváros egyik irodájában.

Király Béla sohasem hallott ezekről

„Azt, hogy szovjeteket lefejeztek volna, most hallom először” – mondta döbbentem a kamerámba Király Béla, a Nemzetőrség egykori parancsnoka.

Van olyan dolog, amit nem szabad végrehajtani még akkor sem, ha utána letartóztatnak” – tette hozzá interjúnk során az ’56-os főparancsnok. piszkos szerepet játszott a diktatúrában, hiszen a Katonapolitikai Osztály ügynökeként több koncepciós perben fontos szerepet játszott. Cikkünk itt – a szerk.>

Malasenko azt is tagadta előttem, hogy az ártatlan magyar nép közé lövetett. Szerinte ez hazugság. De Király Béla hozzátette, hogy ilyen feszült időben egy puskalövés is elegendő, hogy a békés tüntetés forradalomba csapjon át. Így is történt a valóságban.

Király Béla Nagy Imréék újratemetésén / Fotó: MTI
Király Béla Nagy Imréék újratemetésén. Fotó: MTI

Gyerekként lőszert loptak a „ruszkiktól”

„Mi lőszert csórtunk a ruszki bakáktól, mert lőpor kellett az ólomkatonákkal folytatott háborúinkhoz” – kacag Czakó Péter a gyermekkori emlékeiben kutatva. „A ruszkik a Petőfi laktanyával szembeni réten táboroztak le, ahol most benzinkút áll. Sátrakban aludtak, majd másnap reggel mindig összeszedelőzködtek, és bevonultak a belvárosba, hogy >leverjék az ellenforradalmárokat<. De rengeteg lőszert, például dobtárakat, aknákat, nyomjelző lövedékeket hagytak hátra, amiket mi szorgosan összegyűjtöttünk. A belőlük kiszedett lőport pedig az üveg kémcsőből eszkábált ágyúinkba tömtük, hogy dugót lőjünk az ellenséges táborra. Agyag talpra helyeztük az >ágyút<, majd gyertyát gyújtottunk a feneke alatt, és durr!” – mosolygott.

A vásott lurkók azonban nem csupán az elhagyott lőszereket gyűjtötték szorgalmasan, de bizony előfordult, hogy könnyítettek a „ruszkik” lőszertartalékain. „A Hamzsabégi úton, ahol laktunk, szembe velünk működött a köztisztasági fürdő – szólt közbe váratlanul Erzsike, a feleség. – Ide jártak tisztálkodni a szovjet tisztek is. Amíg a vezérek felüdültek, a sofőrökkel lógtunk. Ezek nem is oroszok, hanem ázsiai arcú fiúk voltak, ráadásul nem ismerték az orosz betűket, ezért nem tudtunk szót érteni velük még szótárral sem.

Szóval, miközben néhányunk elvonta a kiskatonák figyelmét, eközben egyik barátunk megdézsmálta a teherautón lévő készletüket” – magyarázza Erzsike az ősi trükköt.

„A legközelebbi találkozásunkkor pedig friss lőporral megtöltött csőszerű kulcsokat vágtuk a falhoz a ruszkik háta mögött, amelyek petárdaként robbantak, a sofőrök ilyenkor azonnal földre vetették magukat és bekúsztak a teherautójuk alá – a mi legnagyobb örömünkre” – tette hozzá Péter kaján mosollyal az arcán.

A szovjet csapatok végül november 4-én hajnalban „undorító módon törtek rá a Petőfi laktanyára, hiszen úgy tettek, mintha szokás szerint csak elhaladnának az épület előtt”, de azon a napon meglepetésszerűen, három harckocsival a kapu irányába fordultak, és szétlőtték a bejáratot védő őrséget, majd rohammal bevették az addig mindvégig békés katonai bázist. Este pedig Péterék, a siheder betyárok odakúsztak a töltés mögé és onnan jelzőrakétákat lődöztek az őrtornyok irányába. Amikor pirosat kapott az őrség, több sorozattal válaszolt, ha zöldet, akkor elhallgattak a ruszki fegyverek.

A budapesti 1956-os harcokban megsemmisített szovjet harckocsi / Fotó: Fortepan
A budapesti 1956-os harcokban megsemmisített szovjet harckocsi. Fotó: Fortepan

Tankkal tüzeltek a tüntetők buszára

A forradalom és az azt követő szabadságharc az egész országra kiterjedt. „Miután a „nylon-busz” továbbhajtott a Sötétkapu nevezetű alagúton keresztül, majd balra fordulva megállt az esztergomi gépesített hadosztály parancsnoksága előtt, az egyik tank tüzet nyitott és telibe találta a dugig megtelt járművet” – kezdte történetét a 86 éves K. István bácsi, aki még beszélgetésünkor is félt, kérte, hogy a nevét ne írjuk le.

– tette hozzá az idős férfi. Mindez Esztergomban történt, ahol Pista bácsi a repülőgépgyárban dolgozott. Október 26-ára emlékezett: „A gyilkos sortűz előtt többen szónokoltak a busz tetejére állva. Volt közöttük, aki Erdély visszacsatolását is követelte. A spontán gyülekezést azonban megelőzte a helyi középiskolák szervezett felvonulása. Ezen a demonstráción a város mind az öt gimnáziuma, szakgimnáziuma, szakközépiskolája, technikuma képviseltette magát – a tanári testülettel az élen. Később, a már kellően lelkes tömegben elterjedt, hogy a parancsnokságon szabadságharcosokat tartanak fogva. Akkor az említett parancsnokság az egykori egyházi szeminárium épületében állomásozott. Amikor a rendfenntartó erők hírét vették a >csőcseléknek

– emlékezett az idős nyugdíjas.

Egy éhes és bátor gyerekcsapat

Eközben Budapesten egyre elkeseredettebb harcok folytak. Pipi családja a főváros közepén, a szabadságharc egyik legfontosabb helyszínén, a Péterfy Sándor utcában lakott. A forradalmi eseményeket úgy élte meg, mint a második világháborút. Visszahúzódtak a lakásaikba és igyekeztek egymást segítve, a ház lakóival közösen túlélni az eseményeket. „Miután megkezdődtek a harcok, mi ki sem dugtuk az orrunkat a lakásunkból. Néhány éhes nap elteltével azonban az egyik szomszédunk, Szabolcs arra kezdett engem biztatni, hogy keressük fel a Rottenbiller utcai tejközpontot. Unszolására elindultunk az OMTK-ba” – mesélte mosolyogva Pipi.

Háztól-házig a falakhoz lapulva lopakodtak előre. A központban egy 25 literes, tejjel teli kannát kaptak, amit alig bírtak hazacipelni, de minden lépéskor a házban élő népes és éhes gyerekcsapatra gondoltak. „Ezek után többé sehová sem mertünk elmenni, de valakinek eszébe jutott a szemben lévő Péterfy Sándor Kórház, és átosontunk a konyhájukba. Mivel a kórházba rendszeresen nagy mennyiségű élelmiszert hordtak vidékről a parasztok, a konyhásoknak volt ételük bőven, megígérték hát, hogy minden másnap a mi házunknak is adnak kaját” – merengett el az emberek jóságán Pipi.

Egy szép napon Pipiék házában is kikolompolták, hogy a kórházban egyre több a sebesült, ezért egészségügyi végzettséggel rendelkező szakembereket keresnek. Egy lány a házukból jelentkezett is önkéntes ápolónőnek. „Később ő említette nekem, hogy a betegágyakon egymás mellett éppen úgy ápolták, gyógyították a magyar felkelőket, mint a szovjet katonákat” – mondta erről Pipi.

Időközben a „Péterfy” az ellenállás tűzfészkévé vált. November 16-án történt a fordulat, amikor egy váratlan rendőrségi razzia során 60 sebesültet és egészségügyi dolgozót hurcoltak el, közöttük a későbbi mártírt, Tóth Ilona szigorló orvost, aki önkéntesként segítette a gyógyító munkát. Őt gyilkosként igyekeztek lejáratni, felakasztották, és csak a rendszerváltás után sikerült tisztázni a nevét.

„Mindeközben a férjem vidékre kényszerült, ott bujkált, mert hivatásos katona volt és nem akart részt venni a testvérharcban. Amikor kivezényelték őket a laktanyából, az egyik beosztottjával meglógtak. Ez az illető levitte Martonvásárba és november végéig ott bújtatta. Így menekült meg Bus Józsi a szörnyűségektől” – emlékezett Pipi.

Tóth Ilona és Obersovszky Gyula a tárgyaláson. A teremben az állítólag meggyilkolt Kollár István formalinban úszó állítólagos szívét is kiállították hangulati elemként, a tárgyalásról tudósító filmhíradó pedig bemutatta a meggyilkolt Kollár síró édesanyját is. Kollár egyébként árvaként nőtt fel. (kép: MTI)
Tóth Ilona és Obersovszky Gyula a tárgyaláson. A teremben az állítólag meggyilkolt Kollár István formalinban úszó állítólagos szívét is kiállították hangulati elemként, a tárgyalásról tudósító filmhíradó pedig bemutatta a meggyilkolt Kollár síró édesanyját is. Kollár egyébként árvaként nőtt fel. Fotó: MTI

Tomi megmentése

A kádári „konszolidáció” <és azzal párhuzamos kegyetlen megtorlás> kezdetén minden hivatásos katonának hűségnyilatkozatot kellett aláírnia, de Józsi ezt megtagadta, leszerelt, sofőrnek állt, nyugalmasabb életet választott. „Szóval a harcok közepén laktunk, de a házunkból csupán egy 17 éves forma fiú, Tomi járt haza puskával, gondolom, csetepatékban is részt vehetett. A megtorlások kezdetén a hatóságok igyekeztek felkutatni az >ellenforradalmárokat<. Vég nélküli házkutatások, kihallgatások letartóztatások követték egymást.

Később többször is vendégeskedtem nála Quinland városban” – emlékezett Pipi, az egykori „tettestárs”, elégedett mosollyal az arcán...

Az apja önzetlenül segített a menekülőknek

„Ilyen sok csokit, süteményt és egyéb édességet még álmomban sem láttam, mint az ausztriai Locsmándon (Lutzmannsburg), pedig akkor már elmúltam tíz esztendős – mosolygott Ragasits Mária, az osztrák határ melletti Zsira község szülötte. – Valamikor október végén kivezényeltek bennünket, gyerekeket az iskolaudvarra és közölték velünk a tanáraink, hogy a burgenlandi Locsmánd lakosai meghívtak minket vendégségbe, ezért most mindannyian átsétálunk Ausztriába. Örömünk leírhatatlan volt. Eddig ez elképzelhetetlen volt, pedig a túloldalon sok helyinek éltek rokonai, akikkel nem találkozhattak soha. Ősz végén azonban váratlanul megnyíltak a határok és a >sógorok

Egyébként a határkérdés akkoriban nagyon érdekesen alakult, hiszen Ausztria és Jugoszlávia felé lehetővé tették az átjárást, hiszen a két határszakaszon a kiépített aknamezők, drótakadályok, őrtornyok és egyéb megfigyelő berendezések nagy részét a magyar kormány 1956 nyarán felszámolta. Ráadásul a forradalom alatt a határőrizet szétzilálódott, így az országhatár nyugaton egészen 1956. december végéig, délen pedig még 1957 első heteiben is lényegében őrizetlen maradt. A menekültáradat november 23-án tetőzött, ezen a napon 8537 magyar lépte át az osztrák határt, de még 1957. május 4-én is 6000 menekültet regisztráltak az osztrák hatóságok...

„Egy időben a határon átvezető műúton annyi nép ment nyugatra, mint a hangyák!

Sok ember a falunkból üzletet csinált a menekültekből. Mai szóval mondva embercsempészek voltak, akik jó pénzért, aranyért, drága órákért elvezették a menekülő családokat, kisebb csoportokat a legközelebbi biztonságos osztrák faluig” – mesélte Mária úgy, mintha mindez tegnap történt volna.

Később nagyon sokan visszatértek, akik felkeresték vezetőiket és visszakövetelték az értékeiket. Nem egyet közülük jelentettek a hatóságoknak, akik persze letartóztatták őket. „A balhé után nehéz idők jártak, mindenkinél házkutatásokat tartottak, így nálunk is, de nem találtak semmit. Sokakat letartóztattak, vagy csak kihallgattak, szóval elkezdődött a megtorlás. Nem egy olyan teherautót láttam, amelyek a határról szállították a holttesteket” – tette hozzá a zsirai származású özvegyasszony.

Bálint Györgyék az itthon maradást választották

A történészek szerint hazánkból több, mint kétszázezer honfitársunk menekült el Nyugatra. Sokan kényszerből, mások a jobb élet reményében, igaz, később sokan visszatértek. A többség azonban itthon maradt. Egyik ismerősöm a felesége unszolására fordult vissza, bár a bátyja már családostul a teherautó platóján várta. Neje azzal győzte meg, hogy semmi törvényelleneset nem tett, biztos állása van, és a napokban megkapják a számukra kiutalt ágyneműgarnitúrákat, amelyekre évek óta várnak... Végül a rég áhított ágynemű vált a legmeggyőzőbb érvvé. Szóval, sokan nem tudtak elszakadni a szülőföldjüktől. Így történt Bálint Györggyel is. Ő is itthon maradt. „1956. október 28-án a Margit híd budai hídfője alatt egy rámpán ültünk Tomcsányi Palival, Peregi Sanyival és éppen azon gondolkodtunk, hogyan fog alakulni a forradalom. Kisvártatva hozzánk lépett egy ember, aki azt mondta, hogy van egy teherautó, amely mind a hármunk családját el tudja vinni a határig. Összenéztünk, Pali pedig azt felelte a férfinak: >Teherautón? Az nagyon ráz! Ne menjünk.<És itt maradtunk mind a hárman. Palinak nagyon jó humora volt... – kacagott Bálint gazda.

A tréfát félretéve az elhatározás nem volt ilyen könnyű, mert mindhárman családos, elismert szakemberek voltak, értékes külföldi kapcsolatokkal, amelyeket azonban felülírt a hazaszeretetük és a baráti kapcsolataik. Éppen ezért igyekeztek a forradalom vívmányait, lehetőségeit nemzetük javára fordítani. „Mindhárman élénken érdeklődtünk a közéleti események után és mind a hárman a magunk lehetőségei szerint alkalmaztuk a forradalmi helyzetet. Ezért jutottunk egyöntetűen arra az eredményre, hogy a feladatai az itthon maradásra köteleznek bennünket” – magyarázta az idős kertészmérnök.

Bálint György kertészmérnök (balról), Donáth László evangélikus és Iványi Gábor metodista lelkész a balliberális politikusokat, művészeket és értelmiségieket felvonultató Szárszói találkozón, 2014 júniusában. / Fotó: MTI/Nagy Lajos
Bálint György kertészmérnök (balról), Donáth László evangélikus és Iványi Gábor metodista lelkész a balliberális politikusokat, művészeket és értelmiségieket felvonultató szárszói találkozón, 2014 júniusában. Fotó: MTI/Nagy Lajos

Tönkretették az ismert gyerekszínészt a MUK „miatt”

A híres „MUK”, a „Márciusban újrakezdjük!” azok jelszava volt, akik abban reménykedtek, hogy a forradalom megismételhető. A jelszó házfalakra mázolva, illetve röpcédulákon terjedt. Többek között a MUK fenyegetésére hivatkozva hozták létre 1957 februárjában a Párt hadseregét, a Munkásőrséget, amelyben a feliratokra reagálva a HUKUK jelszó terjedt el – „Ha Újra Kezditek, Újra Kaptok”. „Katonakoromban nálunk szolgált egy nagyon híres gyermekszínészből lett >filmsztár<, Koletár Kálmán. Társaival egy félreeső raktárat kellett őrizniük a pusztán. Nyugalmas feladat volt, sőt unalmas is, ezért néha célba lövéssel múlatták az időt. Mivel a lőszerrel el kellett számolniuk, igyekeztek beszerezni belőlük feketén, ezt is megjátszották, úgyhogy volt tartalékuk bőven. Pálinkájuk is akadt nem kevés, amit a tanyasiakkal cseréltek élelmiszerért. Egyszer, amikor részegen húzták a lóbőrt, váratlanul megjelent az egyik parancsnokunk szemlézni, aki megértve a helyzetet, a fegyverszobában összeszedte a puskákat, a lőszereket és elvitte azokat, majd riadóztatta a katonai rendészetet, akik kijöttek és letartóztatták a fiúkat” – emlékezett a nehéz időkre Klinger István.

Az említett színész volt közöttük a hangadó, aki a kihallgatáson arra a kérdésre, hogy minek nekik a fölösleges lőszer, azt felelte, hogy jól fog jönni még a jobb időkben, a MUK alatt. Nyilvános, elrettentő tárgyaláson három év futkosót kapott, majd le kellett szolgálnia a hátramaradt idejét.

A futkosón megkopaszodott, megőszült, szóval megöregedett. Ezzel fizetett a viccelődéséért.

Benkő Mihály és a budai diákok pere

„>Emlékezzetek november 4-re – Magyar Függetlenségi Párt!<– így szólt szórólapunk gyászkeretbe szerkesztett lakonikus szövege, amelyet stílusosan a szovjet csapatok országunk álnok lerohanásának egy éves évfordulóján, 1957. november 4-én ragasztgattak fel társaim Budapest belső kerületeiben – mondta Benkő Mihály, aki a forradalom idején még középiskolás budai srác volt. – Mi, Petőfisek az Épületgépészeti Technikum diákjaival együtt folytattuk le az egyik legsikeresebb akkori budapesti röplapterjesztést.”

Az 1956-os forradalom után a középiskolákban nagyon erősen megmaradt a forradalmi hangulat, néma tüntetésekkel a szünetekben, váratlan, szervezett felállásokkal, a magyar Himnusz éneklésével. „Viszont éppen a középiskolák és az iskolák voltak a legfontosabbak nevelési szempontból a Kádár-kormány számára, pontosan ezért alakították meg a KISZ-t is! Ezzel igyekeztek letörni a forradalmi hangulatot – tette hozzá az ismert magyar orientalista. – Összejártunk, találkozgattunk, végül a csoport >kemény magja

Mihály azonban csupán a csoport megalakulása utáni kezdeti időszakban volt aktív, később inkább a tanulásra összpontosított: országos középiskolai tanulmányi versenyt nyert és nagy igyekezettel magolt tovább.

Közben a két, a csoportjukba beépített ügynök segítségével a rendőrség és az állambiztonság felfigyelt a srácokra – köztük rá is. 1958 júniusában elkezdődtek a letartóztatások, házkutatások, kihallgatások, törvényszéki eljárások... A bírósági színjátékról csak annyit, hogy >A tanú

„Végül, bennünket, diákokat fél év felfüggesztettől hat év letöltendőig terjedő börtönbüntetésre ítéltek, plusz harminc évnyi >páriaságraA budai diákok pere – tette fel a költői kérdést az egykori az 56730-as rabszámú elítélt, aki ma már a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének birtokosa.

Kétségtelenül a szovjetek és Kádárék győztek. A kommunizmusnak nevezett diktatúra a forradalom után még szilárdabbá vált, a terror és a vele járó félelem erősödött, a beígért gazdasági fejlődés elmaradt, az utolsó szovjet megszálló katona egészen 1991-ig állomásozott hazánkban... Ma már tudjuk, hogy a „reformszocializmus” egy újabb népbutító, üres szlogen maradt.

Az ellenség csapatai harcban álltak.

<A cikk első része itt olvasható.>

Vezető kép: 1956. Magyarország, Budapest, 1956. október 31-én. T-54-es harckocsi. Fotó: Fortepan.hu, adományozó: Pesti Srác