Miért kellett köréjük gyújtani az erdőt? – Aczél, Bors, Kardos, Komlós és Erdős elvtársak a halottak élén

Nem akarok és nem is fogok írni a múlt hét legfontosabb híréről: M. Richárd és B. Krisztián haláláról. De az elmúlásról, a lassan ölő romlásról mégiscsak. Röpüljünk vissza az időben.

Hajnóczy Péter könyvét keresgéltem otthon, amikor „helyette” megtaláltam egy másikat, a címe: Széttört álmok. A Syrius zenekarról szól, amely főleg a mai hatvanasoknak, hetveneseknek mondhat sokat. Progresszív rockot vagy úgy nevezett jazz-rockot játszottak, a címke lényegtelen, zseniálisak voltak, de alig-alig hallhatunk tőlük valamit.

Van a könyvben sok régi kép, az egyik az év bandáit ábrázolja 1970-ből. Forrás az Ifjúsági Magazin, amely megszavaztatta a közönséggel a legjobb zenészeket. A „második számú” csapatban három Syrius-tag is van, de az LGT-s Barta Tamás is bekerült.

Amúgy is élete nehéz időszakát élte, elvesztette rajongásig szeretett édesapját, majd az LGT amerikai turnéján „lelépett”. Évekre ítélték, nem jöhetett haza, kommunista édesanyja szinte belebetegedett az „elvesztésébe”. A többi ismert: a fojtó rezsimből elmenekülő Barta nem váltotta, nem válthatta meg a világot, végül a hírhedt amerikai papírmaffiának dolgozhatott <róluk én is sokat írtam már> – majd agyonlőtték.

Orszáczky Miklósnak, Jackie-nek is elege lett a Legvidámabb barakkból, az utolsó koncertjüket a könyv szerint végigsírta az a Deák Bill Gyula, akit keveseknek kell bemutatni. Jackie-nek kint is ment, és még haza is jött jóval később, mégsem érte el azt a pályafutást a Syrius, ami benne volt.

Számomra legkedvesebb lemezük a Széttört álmok lehetett volna. Van egy ilyen kiadvány, csak az már nem az igazi Syriusé, és inkább nem minősíteném. Az „igazi” szvittet közel két évtizede fedeztem fel az internet sötét bugyraiban , egy gyengén, recsegve szóló rádiófelvételről van szó, amelyet 1970-ben vettek fel. Azóta már albumon is megjelent.

Az ÁVH-sokkal megtűzdelt Országos Rendező Irodával együtt a Hanglemezgyár tette a legtöbbet azért, hogy kifosszák a magyar zenei kultúrát. Ott volt Radics Béla, az egyszerű angyalföldi munkásgyerek, egy fantasztikus gitáros, a magyar Hendrix, neki sem jutott album. De beszélhetünk színészekről is: vehetjük Latinovits Zoltánt, akiről mostanában újra nagyon sokat olvasok. Róla Kányádi Sándor megírta azt, amit meg kellett írni:

Latinovits Zoltánt sem nyíltan, a régi kommunista idők terroreszközeivel tették tönkre, hanem álságosan, álnokul, finoman, ilyen-olyan játékokkal, félretolásokkal, sokszor csak később értelmezhető sakkhúzásokkal.

Nem csak én gondolom így, sokan leírták ugyanezt, konkrétan gyomorforgató érzés MGP „memoárját” olvasni. De Latinovitsról nem is ezt akartam elmondani, hanem azt az anekdotát, amelyet Ablonczy László kritikustól idéznék . A történet a Mikroszkóp Színházban esett meg, ahol Latinovits az őt provokáló Komlósnak visszakérdezett:

Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy igaz-e. Mindenképp segítő szándékú, akár traumafeloldó történet: ennyi maradt, ennyit lehetett akkoriban. Ezt elsuttogni egymásnak. Legalább odaszúrni egyet.

„Az történt, hogy Komlós az egyik műsorában olyan ízléstelenséget, de annál sokkal többet engedett meg, hogy szó volt a műsorban az Őrült naplójáról, s utána közvetlenül bevágtak egy képet a Ködszurkálóból. Zoli akkor írt Komlósnak. Komlós pedig válaszolt, hogy »kérésedre levettük a műsorról«” – mesélte egy régi interjúban – még a halála előtt – szintén Ablonczynak.

Én most nem fogom jelzőkkel ékesíteni az ÁVH-s Komlóst, pályafutását már megírták – bár nem értem, miért nincs róla külön könyv, mármint nem rajongói, az van, hanem igazi –, mert ennél is szebb a következő történet, amely szintén egy átmentett ÁVH-sról szól. Ennek antihőse egy mára elfelejtett „szakember”, akit társaihoz hasonlóan több területen felhasználtak.

– írta szintén Ablonczy. Körbekérdeztem az MTV-nél, és valóban, az első utánanézés szerint három előadást találtak. Hármat. Hármat. Latinovitstól.

És jutott szerep egy harmadik elképesztő alaknak, „régi ismerősömnek”, Kardos Györgynek is. Az egykor a Katonapolitikai Osztályon dolgozó főtiszt – rémtetteiről itt írtam – hosszú évtizedekig vezette a Magvető Kiadót, akkor is ő volt az igazgató, amikor megjelentették Latinovits Ködszurkáló című remekművét.

„Latinovits nyíltan beszélt, a rendezés mellett hatalmat is kívánt, amit teljesíteni nemcsak Várkonyi érdekkörét sértette volna.

– írta erről Ablonczy. Szóval Latinovitsot elüldözték, de azért „adtak is” valamit:

– idézte Ablonczy Latinovitsot.

Játék volt ez is. A zseniális Ködszurkáló is megjelent, de úgy, ahogyan az a rezsimben történhetett: megrendelt szilencium fogadta. Persze elkapkodták így is. Talán segített valamit a vidékre száműzött Latinovitsnak is – elsősorban lelkileg. Mielőtt megérkezett a balatonszemesi vonat.

Alkoholista, agyonlőtt, öngyilkos és halálra „szekált” írók, művészek, zenészek – valójában ezt hagyta ránk az aczéli rendszer.

Nincs módunk elfelejteni. Nem szabad elfelejteni. És nem hagyhatjuk, hogy még egyszer megtörténjen.