Borvendég Zsuzsanna sorozata: Péter Györgynek és Vályi Péternek azért „kellett meghalniuk”, mert a külkeres maffia útjában álltak?
Két nehezen megmagyarázható haláleset történt a hatvanas-hetvenes években, amely mögött – akár – a külkeres maffiát is sejthetjük. Előbb Péter György követett el nagyon furcsa öngyilkosságot (1969-ben), majd Vályi Péter szenvedett szintén különös, azóta is találgatásokra okot adó balesetet (1973-ban). Utóbbi jóval ismertebb, az viszont tény, hogy mindketten a külkeres maffia útjában álltak. Újabb igazán izgalmas résszel folytatjuk Borvendég Zsuzsanna sorozatát.
A Kádár-rendszer évtizedeinek történetéhez hozzátartoznak a rejtélyes halálesetek is. A sajtó öngyilkosságról vagy véletlen balesetről beszélt ilyenkor – néha talán így is volt –, de a kettős beszédhez hozzászokott közvélemény rendszerint azonnal találgatásba kezdett. Az volt az általános tapasztalat, hogy éppen az ellenkezője igaz annak, amit az újságok állítanak.
Az egyik legismertebb „öngyilkosság” Péter Györgyé, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) elnökéé volt, aki 1969 januárjában egy kórházi szobában szúrta le magát egy gyümölcshámozó késsel. Halálának hivatalos olvasatát már akkor sem sokan hitték el, ráadásul a boncolási jegyzőkönyv számos olyan tényt rögzített, ami a kétkedők igazát támasztotta alá. Mai napig azt feltételezik, hogy meggyilkolták, méghozzá az új gazdasági mechanizmus leállítását akaró politikai körök megbízására.
Péter egyike volt azoknak, akik a tervutasításos rendszer lazítása mellett érveltek, és részt vettek az új mechanizmus kidolgozásában. De az újításokat közgazdászok egy csoportja dolgozta ki és indította el, egyetlen ember kiiktatása nem lehetett akadály, ahogy nem is volt az: a mechanizmus még évekig eldöcögött.
Mi értelme lehetett hát a halálának? A választ az impexes érdekkörben kell keresnünk. Péter György nem egyszerűen a gazdasági változtatások ellenzőinek az útjában állt, hanem a külkeres maffia működéséről is tudhatott egyet s mást.
Komolyan sértették az impexes kör érdekét
Az 1968-ban elinduló új mechanizmust némi túlzással reformként szokás emlegetni, holott a szocialista gazdaság keretein alapvetően nem változtatott. Visszafogottsága ellenére mégis veszélyes volt arra a körre nézve, amely ekkorra már széles kapcsolatrendszereket épített ki nyugati cégekkel, ugyanis kísérletet tett a külkereskedelmi monopólium megtörésére.
A termelővállalatok már a hatvanas évek elejétől próbáltak küzdeni a külkereskedelmi vállalatok visszaélései ellen, igyekeztek visszaszerezni a kereskedelmi jogot és elérni, hogy a külkeres cégeknél megjelenő extranyereséget valamilyen formában – például különadó bevezetésével – visszavezessék a gazdasági vérkeringésbe. A ’68-as újítások során számos vállalat visszaszerezte a piacra jutás jogát, azonban ez továbbra is csak kivételes kedvezmény maradt, a forgalom 70%-át egészen a rendszerváltoztatás küszöbéig a külkercégek bonyolították. Másként alakulhatott volna ez az arány, ha a mechanizmust néhány év után nem buktatják meg. Nem kérdés, hogy az impexesek mindent megtettek a rendszer kisiklatásáért, akár kulcsfigurákat is eltehettek láb alól a cél érdekében.
A történet krimibe illene
1968-ban Péter (eredeti nevén: Pikler) György ellen nyomozást indított az állambiztonság. Azzal vádolták, hogy numizmatikai kincseket csempészett Bécs és Budapest között egy cionista hálózat tagjaként. Az információkat a román titkosszolgálattól kapták, csakhogy hat évvel korábban!
1962-ben, a terhelő adatok beérkezésekor senkit nem érdekeltek a KSH vezetőjének illegális fuvarjai a szomszéd fővárosba, de 1968-ban hirtelen megváltozott a helyzet. Az év végére Péter ellen annyi terhelő adat gyűlt össze, hogy elrendelték a letartóztatását. Éppen kórházban volt egy kezelésre szoruló szívprobléma miatt, így a kórterem elé őrséget állítottak, és várták, mikorra lesz olyan állapotban, hogy átszállíthassák a vizsgálati fogságba. Erre már nem került sor: hiába a szoba előtti rendőri védelem, egy becsempészett gyümölcskéssel végzett magával – vagy végeztek vele.
Nem az az érdekes, hogy Péter (Pikler) György valóban tagja volt-e egy cionista hálózatnak, és nem is az, hogy milyen értékben csempészett érméket Bécsbe (valóban gyűjtő volt, minden bizonnyal helytállók voltak a román értesülések), hanem az, ami a vizsgálati anyagokból kimaradt: hogy mindezt a testvérével együtt csinálta.
Öccse, Pikler Ferenc régi mozgalmi ember volt, már a nemzetközi brigádok tagjaként is ismerték a nevét az illegalitásban, a Vörös Segély legaktívabb ügynökei közé tartozott. 1945 után tevékenyen részt vett a villamosenergia-ipar államosításában, a falvak villamosításában, vagyis együtt dolgozott Sebestyén Jánossal, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) későbbi nagyhatalmú elnökhelyettesével.
Piklerék és Sebestyén János kapcsolata
Korábban olvashattak arról, hogy Sebestyén 1957-ban saját kérésére került a frankfurti kereskedelmi kirendeltség vezetői székébe, ahová azért helyeztette magát, mert ismerte azt a bejáratott korrupciós hálót, amit még elődje és barátja, Junger Károly alapozott meg.
Tervét nem egyedül találta ki: az ötletgazda Pikler Ferenc volt – legalábbis az állambiztonság ismeretei szerint. Pikler szintén külföldi állomáshelyre pályázott ekkor: az 1957-ben létrehozott Nemzetközi Atomenergia Ügynökség magyarországi képviselője lett Bécsben, a pozícióba Sebestyén János ajánlotta őt. Pikler 1962-ig látta el a tisztséget és ezen idő alatt diplomáciai védelmet élvezve csempészett érméket és egyéb műkincseket Bécsbe.
Vagyis ugyanabban az időben, ugyanazon az útvonalon ugyanazt csinálta, amit az 1968-ban letartóztatott testvére, és a nyomozati iratokban fel sem merült az összefüggés firtatása, pedig nem elhanyagolható apróságról van szó! Azt a lehetőséget, hogy az állambiztonság annyira amatőr lett volna, hogy nem tűnt fel számukra az egybeesés, mellőzhetjük.
Pikler a nyomozás idején már az OMFB alkalmazásában állt, Sebestyén egyik jobbkezeként segédkezett a Siemens-lobbi térnyerésében: úgy tűnik, ez a poszt védelmet nyújtott a rendőrséggel szemben is. Ugyanakkor a fivérét valakik félre akarták állítani, és ehhez kiváló ürügyet szolgáltatott a bizonyított csempésztevékenység.
Túl sokat tudott?
Péter György már egy évtizeddel korábban is írogatott szakmai cikkeket a külkereskedelmi monopólium ellen. Tekintélye elég nagy volt ahhoz, hogy adjanak a véleményére. Ha feltételezzük, hogy testvérén keresztül hozzájuthatott olyan terhelő információkhoz, amelyek lebuktathatták volna a korrupciós hálózatot vagy meghiúsíthatta volna egyes üzletkötéseiket, érthetővé válik, hogy meg akartak tőle szabadulni, és ez megmagyarázná a nyomozás hiányosságait is, vagyis azt, hogy kényesen ügyeltek fivére kihagyására az ügyből. Konkrét bizonyítékok nem állnak rendelkezésre, Péter halálának ez az olvasata csak egy a lehetséges forgatókönyvek közül, de talán a legvalószínűbb.
Nemcsak öngyilkosság, de véletlen baleset is segítette hamarosan a lobbi útját. A mechanizmus beindításának évében alapítottak egy céget, amely a későbbi terjeszkedés szempontjából igen fontos volt. Az OMFB, a Külkereskedelmi Minisztérium és néhány más külkereskedelmi vállalat 1968-ban létrehozta az Intercooperation Külkereskedelemfejlesztési Rt.-t, amely kulcsszerepet játszott az embargós technológiák beszerzésében, különböző cégekkel folytatott kooperációk lebonyolításában, de különösen a Siemens piaci szerepének megerősítésében.
Ez a cég lett kiszemelve arra, hogy a Salusinszky István által vezetett Külkereskedelmi Bank közreműködésével létrehozza az első magyarországi székhellyel működő vegyesvállalatot, a Sicontactot, a Siemens cég hazai képviseletét. De az alapításig rögös út vezetett.
A Siemens egy keretszerződést készült kötni Magyarországgal, amelyet a szovjetek is támogattak, de a hazai szakemberek egy része ellenezte ezt. Az ellenlábasok ismerték a nyugatnémet cég kifogásolható üzleti lépéseit, tudtak a korrupción alapuló, erőszakos piaci térnyeréséről, és jellemzően Nyers Rezső és Vályi Péter körébe tartoztak, vagyis az új gazdasági mechanizmus hívei közül kerültek ki. A keretszerződés 1971-től napirenden volt, és annak ellenére, hogy még ebben az évben Moszkva nyélbe ütött egy hasonlót, a hazai gazdaságpolitika ellenállt.
Vályi Péter is az impexes hálózat ellen volt
Vályi már pénzügyminiszterként sem támogatta az impex-hálózatot; nem véletlen, hogy „felfelé buktatása” után születhetett csak meg az a pénzügyminiszteri rendelet (1972), amely engedélyezte a külkereskedelmi vállalatoknak a nyugati cégalapítást. Miniszterelnök-helyettesként is konfrontálódott Sebestyénékkel. 1973 májusában a Külkereskedelmi Minisztérium és az OMFB között egy megbeszélést tartottak, ahol az illetékes minisztert Vályi Péter helyettesítette. A minisztérium képviseletében jelenlévő szakemberek egyöntetűen hárították el Sebestyén javaslatát a Siemens szerződés aláírására, ami miatt az OMFB második embere tajtékzott a dühtől.
Sebestyén nagyon mérges volt, felszólalásában fenegyerek módjára kifakadt, sőt levélben kereste meg tervének minden ellenzőjét
– olvashatjuk az állambiztonsági iratokban.
Vályi Péter halála is furcsa volt
Vályi Péter néhány hónappal később (1973. szeptember) egy szerencsétlen baleset áldozata lett: a Lenin Kohászati Művekben tett gyárlátogatása során olyan üzemi területre (a kohók közvetlen közelében elvezető pallóra) kísérték, ahová civileket nem volt szokás beengedni. <Haláláról korábbi cikkünk itt.> A szerencsétlenség számos érthetetlen körülménye a mai napig találgatásokra ad lehetőséget. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy halálában bármiféle szándékosság közre játszhatott volna, az viszont biztos, hogy a baleset nem jött rosszul a Sebestyén mögött álló köröknek.
Vályi néhány héttel a halála előtt az Egyesült Államokban járt – elsőként képviselte ilyen magas kormánydelegáció hazánkat a tengeren túl –, és biztató gazdasági tárgyalásokba kezdett, amelyek csökkenthették volna a nagy nyugatnémet konszernek piaci részesedését idehaza. Vályi nem sokkal hazatérése után meghalt. Halálának ideje nagyjából egybeesett a mechanizmus leállításával és a Siemens-keretszerződés aláírásával.
1973 októberében létrejött a megállapodás a konszern és Magyarország között, amely utat nyitott a Sicontact 1974-es alapításához és a Siemens számítógépek hazai elterjedéséhez.
A sorozat korábbi részei:
A hidegháború győztese nem Amerika, hanem a globális pénzelit volt
A felforgatók arcképcsarnoka – Az elfelejtett Parvus, avagy útmutató a bolsevizmushoz
Henry Ford és a többi nagytőkés – Lenin és a totális állam felépítésének elhallgatott támogatói
Hammer, aki mintha Soros mestere lett volna – Egy gátlástalan filantróp véres felemelkedése
A kaloda változatlan, de a bolsevik vallás ma szabadelvűnek, liberálisnak nevezi saját magát
Varga Jenő kommunista közgazdász, aki kitalálta a málenkij robotot és annak „gazdasági hasznát”
Korai kommunista külkeres mammutvállalatok, ahol Gyurcsány csak kisinas lehetett volna
A Hardi-istálló, Oblath György és a többiek, avagy a külkeres maffia hatalomátvétele
Nyerges János, a legfontosabb külkeres, akinek a „körmös” Bauer volt a tartótisztje az ÁVH-n
Svájc nemcsak a náci vagyonból, de a kommunista külkeresek pénzéből is ügyesen gazdagodott
Amikor Goebbels korábbi összekötője szólt Kádáréknak, hogy zavarja az üzletet a megtorlás
Bródy István, a klasszikus, nihilista külkeres – „Náci vagy nem náci”, mindegy, kereskedjünk
Junger Károly, az elfelejtett, tehetséges és gátlástalan külkeres történet
Emil Hoffmann, a náci külkeres, aki Kádár „jó hírét” terjesztette Nyugaton
Amikor a kommunista pénzből fizetett német újságban ünnepelték Kádárt és tagadták a megtorlást
Elsősorban a nyugati cégek jártak jól a Magyar Népköztársaság „titkos” kivéreztetésével
Sebestyén János, az „üzletember” a Párt és az állambiztonság felett
Amikor megvettük a Siemens-rádiót, a külkeres maffiát segítettük
Vezető kép: Vályi Péter temetése. Fotó: MTI
