Kik rabolták le a szocializmusban hazánkat? Az irányítók nem voltak sokan. A fontosabb impexek számát nagyjából félszázra tehetjük. 1987-ben 26 ezren dolgoztak a külkereskedelemben és nagyjából 3600-an voltak vezető beosztásban, de közülük is csak a néhány száz felsővezető lehetett tisztában a visszaélések mikéntjével és mértékével. Kellettek a végrehajtó emberek is, akiknek csurrant-cseppent némi plusz jövedelem, de az egészre rálátásuk feltehetően nem volt. A bankszektorban még szűkebb körre korlátozódhatott a beavatottak száma, csakúgy, mint a titkosszolgálatoknál. Összességében elmondhatjuk, hogy egy elég szűk kör, talán néhány száz, legfeljebb egy-két ezer ember volt a felelős a mérhetetlen kárért, az 1980 és 2010 között offshore-ba kirabolt több tízmilliárd dollárért. Ennek a pénznek csak egy töredékrésze jutott a hazai cinkosok zsebébe – nyugati pénzügyi központok, multinacionális cégek, vagyis a globális pénzelit gazdagodott ezen is.
A hetvenes évek elejétől beköszöntött a külkereskedelemre rátelepült maffiahálózat virágkora. Már a hatvanas évek közepétől erőteljesen lobbiztak gazdasági hatalmuk kiszélesítéséért.
A közvetítő kereskedelem felhasználásával létrehozott korrupciós hálózatok számára akadályt jelentett a mindent átható pártállami bürokrácia, így annak lebontása elsődleges prioritást élvezett. Persze mindezt úgy, hogy ezzel kizárólag saját privilégiumaikat erősítsék és továbbra is kizárják a kívülállókat a játékból.
Salusinszky István azok közé tartozott, akiket a moszkoviták elitalakulata indított el a pályáján. Háy László és Vas Zoltán karolta fel és vonta be a külkereskedelem kommunista kisajátításának levezénylésébe még 1945-ben. Hamar fontos és bizalmi állásba került: 1947 és 1950 között a moszkvai kereskedelmi kirendeltség tanácsosaként dolgozott, ahol lehetősége volt kitanulni a gazdasági hálózatépítés szovjet módszereit. Hazatérése után a Külkereskedelmi Minisztérium vezető beosztású tisztviselőjeként tevékenykedett, ahonnan 1958-ban Rómába helyezték.
Minden út Rómába
Róma kiemelten fontos állomáshelye volt a külkeres érdekkörnek: Frankfurt után talán ez volt a legjelentősebb nyugati bázisuk. Nem véletlen, hogy – akárcsak Frankfurtban 1956 után – Rómában is a katonai hírszerzés, vagyis az MNVK-2. emberei irányították a kereskedelmi képviseletet.
Azért is, mert a Varsói Szerződés feladatmegosztásának megfelelően a Magyar Néphadseregre hárult Észak-Olaszország katonai célpontjainak a megfigyelése, a Dunavölgyi hadműveleti irány mellett. Salusinszky István is az MNVK-2. megnyertjeként került Itália fővárosába, ahol kiterjedt kapcsolatokat ápolt az olasz kommunista párt vezérkarával, a különböző pártvállalatok igazgatóival. Ez a beágyazottság hosszútávon meghatározta későbbi pályafutását.
Dénes Leó, a Kulturális Kapcsolatok Intézete (KKI) alelnöke, Aly Shoeb egyiptomi oktatásügyi államtitkár és Salusinszky István, a Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezető-helyettese (b-j) az egyiptomi vendég fogadásán. Fotó: MTI
Az MKB élén
1963-ban Salusinszky hazatért, és egy sokkal fontosabb feladatot bíztak rá: ő lett a Magyar Külkereskedelmi Bank (MKB) elnöke. Az elkövetkező években azért lobbizott, hogy a magyarországi külkereskedelmi vállalatok számára engedélyezzék a nyugati cégalapításokat. 1968 előtt összesen 14 magyar tulajdonban álló vállalkozás működött a kapitalista világban, ezek leginkább titkosszolgálati bázisok voltak, alapításukat egyedi engedélyhez kötötték.
Az 1968-as “új gazdasági mechanizmus” bevezetésével egyidőben az MKB megkapta ezen cégek felügyeleti jogát, de az adminisztrációs terheken nem sikerült érdemben lazítani és az egyedi engedélyekre továbbra is szükség volt. Az MKB propagálta a cégek alapítását, miközben évről évre kezdeményezte a szabályozás könnyítését. Ez utóbbi nehezen ment, így a vállalkozások száma sem úgy növekedett, ahogy szerették volna, de ezzel együtt 1970-ben már nagyjából 40 nyugaton működő magyar érdekeltségről tudunk.
És eljött az impexek kora
Ez az időszak az új gazdasági mechanizmus elindításának ideje, amelynek során a termelő vállalatok vissza kívánták szerezni a jogot, hogy piaci szereplőként saját maguk értékesíthessék termékeiket. Ez jelentősen csökkentette volna a külkervállalatok lehetőségeit, így a nyugati cégalapítások engedélyeztetése mellett azt is el kellett érni, hogy ez a jogosultság – amennyiben megvalósul – valóban csak nekik kedvezzen. Mint tudjuk, az új gazdasági mechanizmus a hetvenes évek elejére kifulladt (múlt héten arról is olvashattak, hogy ehhez akár politikai gyilkosságok is köthetők), de éppen ezzel párhuzamosan valósult meg a pénzügyi-külkeres érdekkör legfőbb célkitűzése, hogy külön engedélyeztetés nélkül alapíthattak vegyesvállalatokat Nyugaton.
Az 1972-ben kiadott pénzügyminiszteri rendelet megnyitotta a lehetőséget egy offshore jelleggel működő cégbirodalom létrehozása előtt úgy, hogy abban csak és kizárólag a kiváltságaikat sikeresen megőrző külkereskedelmi vállalatok vehettek részt. Mindenféle külön engedélyeztetés nélkül bármelyik impex szabadon alapíthatott egy vállalkozást a kapitalista világban, csak bejegyzési kötelezettségük volt. Az így létrejövő vállalkozásoknak fele részben egy magyar impex volt a tulajdonosa, a másik felébe pedig bevontak egy vagy több külföldi partnert. Pénzügyi felügyeletüket a Pénzintézeti Központ látta el, de mivel a cég külföldön működött, a hazai ellenőrzés kijátszása nem okozott nehézséget.
Sokszor hiába figyeltek: állambiztonsági fotó Emil Hoffmanról (1) és feleségéről Budapesten. Forrás: Mesés kémjátszmák/ÁBTL
Az állambiztonság hiába vizsgálódott
A kint működő vállalatra az ottani jogszabályi környezet volt az irányadó, vagyis szabadon alapíthattak újabb és újabb cégeket, amelyekről az anyaország egyetlen intézményének sem volt semmiféle hivatalos tudása, vagyis a pénzügyi elszámolások körüli visszaélések általánossá váltak. Az állambiztonság is rögzítette az anomáliák egy részét, ilyen és ehhez hasonló jelentéseket találhatunk az irataik között: „ez a közös vállalkozás egy nem létező vállalat, mert nincs bejegyezve a Pénzintézeti Központban. Ennek következtében nem áll hazai pénzügyi ellenőrzés alatt, nem fizet be nyereséget, pénzügyi műveletei nem követhetők nyomon, a befolyt pénzekből annyit könyvelnek el, amennyit akarnak.”
A vegyesvállalati szisztéma engedélyeztetése óriási húzás volt, ilyen lehetőség a blokk többi országában nem létezett. Egyedül a román pártvezetés fogadott el 1971-ben egy hasonló szabályozást, amely lehetővé tette, hogy kapitalista vállalatokkal közösen cégeket hozzanak létre a román állami üzemek, de ezek csak romániai székhellyel működhettek, vagyis befektetőket próbáltak bevonzani az országukba – az más kérdés, hogy az üzleti környezet és az infrastruktúra igencsak szegényes volta miatt nem vezetett átütő sikerre a kezdeményezés.
A magyarországi helyzet alapvetően más volt: nálunk nem a befektetők, vagyis a működőtőke bevonzása volt a célja a rendeletnek, hanem éppen ellenkezőleg, a tőke kiáramoltatása. Ezek a vegyesvállalatok csak nyugati székhellyel működhettek, idehaza nem volt engedélyezett a létesítésük. Ezen a szabályozáson évekkel később ugyan enyhítettek, elsősorban a Siemens cég kedvéért, de csak a nyolcvanas évek második felében futott fel a magyarországi székhelyű nyugati érdekeltségű vállalatok alapítása.
Beindult a pénzszivattyú
A kapitalista világban alapított vegyesvállalatok nem termeltek, hanem szolgáltatást nyújtottak, ezen belül is elsősorban közvetítő kereskedelemmel foglalkoztak. Néhány héttel ezelőtt olvashattak arról, hogy Magyarország lett a hidegháborús világrend gazdasági összekötője a reexport felfuttatásával: a magyarországi külkeres „elit” közvetítő kereskedelemre szakosodott, és az ügyletek egy részében veszteséggel szállították az árut, vagyis drágábban vették, mint amennyiért továbbadták azt.
Természetesen az üzletet realizáló külkereskedő vagy impex megkapta a maga jutalmát, jobban mondva: jutalékát. Az 1945 után tudatosan épített kereskedelmi közvetítő hálózat már nem a világforradalom kirobbantására szánt támogatásokat transzferálta a titkos rendszeren keresztül, hanem elkezdett saját zsebre dolgozni. Az ideológiai alapon létrehozott szisztémára rátelepült egy korrupciós rendszer, amely lefölözte annak hasznát.
A vegyesvállalatok alapításával, illetve a segítségükkel felépített offshore cégbirodalom működtetésével a profit elrejtése sem okozott már problémát: beindult a pénzszivattyú, amely lerabolta az országot. Az ideológiai máz annyiban maradt a hálózat sajátja, hogy ezeken a vállalatokon keresztül a COCOM-listán szereplő termékek megvásárlása is pofonegyszerűvé vált, vagyis hazánk lett Moszkva legnagyobb embargós beszállítója a nyolcvanas évekre. Részben ezért nézték el a tőkeszivattyú működését.
Az egyik kulcsszereplő: Sebestyén János. Forrás: Mesés kémjátszmák/ÁBTL
Átláthatatlan céghálózatot hoztak létre
Látható, hogy valóban rendszerszintűvé vált ez a metódus, hiszen minden impex törekedett arra, hogy megalapítsa saját vállalkozásait Nyugaton. A nyolcvanas évek első felére nagyjából kétszáz Magyarországon bejegyzett vegyesvállalat működött a kapitalista országokban, de megbecsülni sem tudjuk, hogy ezek hány újabb céget hoztak létre odakint. Mint ahogy azt is nehéz felmérni, hogy nagyjából hány ember lehetett idehaza mindennek a haszonélvezője.
Az impexek felső vezetése, pénzügyi szakemberek (bankárok), néhány titkosszolgálati tiszt (főleg az MNVK-2. állományából), bizonyos pártállami funkciókat betöltő kiváltságosok és a miniszteriális adminisztráció egyes pozícióit ellátó személyek – akik fedést tudtak nyújtani a visszaélésekhez – tartoztak az érdekcsoporthoz.
Egy kis elitcsapat irányított
A fontosabb impexek számát nagyjából félszázra tehetjük, de az újabb alapításokkal, összevonásokkal, megszüntetésekkel ez folyamatosan változott. 1980-ban 56 külkereskedelemmel foglalkozó állami cég működött az országban és a következő hét évben újabb 27-et hoztak létre.
1987-ben 26 ezren dolgoztak a külkereskedelemben és nagyjából 3600-an voltak vezető beosztásban, de közülük is csak a néhány száz felsővezető lehetett tisztában a visszaélések mikéntjével és mértékével. Kellettek a végrehajtó emberek is, akiknek csurrant-cseppent némi plusz jövedelem, de az egészre rálátásuk feltehetően nem volt. A bankszektorban még szűkebb körre korlátozódhatott a beavatottak száma, csakúgy, mint a titkosszolgálatoknál.
Nagy kérdés a pártvezetés érintettsége, hiszen a kormányzat és a párt különböző adminisztratív intézményeinél mindenképpen segíteni kellett a szisztéma zavartalan működését, és nyilván a legbelsőbb pártkörökből is kellett a támogatás. Egészen biztos, hogy jelentős törésvonalak húzódtak pártberkeken belül is, hiszen – kommunista szemlélet ide vagy oda – közöttük sem volt mindenki született hazaáruló. Voltak, akik ortodox „hitük” miatt eleve elítélték (és talán nem is értették) a tőke és a kapitalista üzletpolitika minden megnyilvánulását, de olyanok is lehettek a pártvezetők között, akik átlátták a végzetes folyamatokat, ezért ellenezték a hálózat térnyerését.
A közöttük folyó harcnak is köszönhető, hogy valamennyi dokumentáció ránk maradt, amely segíti a szálak felgöngyölítését. (A felelősök közül néhányat ismerünk már, az ő neveiket folyamatosan olvashatják majd a továbbiakban is e sorozatban.) Összességében elmondhatjuk, hogy egy elég szűk kör, talán néhány száz, legfeljebb egy-kétezer ember volt a felelős a mérhetetlen kárért, az 1980 és 2010 között offshore-ba kirabolt 242 milliárd dollárért.
Ennek a pénznek csak egy töredék része jutott a hazai cinkosok zsebébe. Nyugati pénzügyi központok, multinacionális cégek, vagyis a globális pénzelit gazdagodott ezen is.
A sorozat korábbi részei:
A hidegháború győztese nem Amerika, hanem a globális pénzelit volt
A felforgatók arcképcsarnoka – Az elfelejtett Parvus, avagy útmutató a bolsevizmushoz
Henry Ford és a többi nagytőkés – Lenin és a totális állam felépítésének elhallgatott támogatói
Hammer, aki mintha Soros mestere lett volna – Egy gátlástalan filantróp véres felemelkedése
A kaloda változatlan, de a bolsevik vallás ma szabadelvűnek, liberálisnak nevezi saját magát
Varga Jenő kommunista közgazdász, aki kitalálta a málenkij robotot és annak „gazdasági hasznát”
Korai kommunista külkeres mammutvállalatok, ahol Gyurcsány csak kisinas lehetett volna
A Hardi-istálló, Oblath György és a többiek, avagy a külkeres maffia hatalomátvétele
Nyerges János, a legfontosabb külkeres, akinek a „körmös” Bauer volt a tartótisztje az ÁVH-n
Svájc nemcsak a náci vagyonból, de a kommunista külkeresek pénzéből is ügyesen gazdagodott
Amikor Goebbels korábbi összekötője szólt Kádáréknak, hogy zavarja az üzletet a megtorlás
Bródy István, a klasszikus, nihilista külkeres – „Náci vagy nem náci”, mindegy, kereskedjünk
Junger Károly, az elfelejtett, tehetséges és gátlástalan külkeres történet
Emil Hoffmann, a náci külkeres, aki Kádár „jó hírét” terjesztette Nyugaton
Amikor a kommunista pénzből fizetett német újságban ünnepelték Kádárt és tagadták a megtorlást
Elsősorban a nyugati cégek jártak jól a Magyar Népköztársaság „titkos” kivéreztetésével
Sebestyén János, az „üzletember” a Párt és az állambiztonság felett
Amikor megvettük a Siemens-rádiót, a külkeres maffiát segítettük
Péter Györgynek és Vályi Péternek azért „kellett meghalniuk”, mert a külkeres maffia útjában álltak?
Vezető kép: Emil Hoffmann egy nyugatnémet állampolgár társaságában a Dorottya utcában. Forrás: Mesés kémjátszmák/ÁBTL
Facebook
Twitter
YouTube
RSS