Borvendég Zsuzsanna sorozata: Hargitai Györgyék története durvább, mint egy hidegháborús kémfilm – Csak ne a magyar állam állta volna
A Videotont, mint a Szovjetunió egyik legfontosabb szállítóját, elsősorban a Waltham és a vele kapcsolatban álló kereskedők látták el a COCOM-listás termékekkel, és a cég tevékenysége szemet szúrt a nyugatnémet elhárításnak is. De hiába, a Walthamot vezető Hargitai György még számukra is érinthetetlen volt. Szökés, majd visszatérés, CIA, KGB, magyar és nyugatnémet titkosszolgálat – ez a történet izgalmasabb, mint egy krimi. Kár, hogy a valóság volt; Magyarország rengeteget veszített ezekkel az üzletekkel, és közben felemelkedett az egyik legsötétebb hátterű mindenes: az említett Hargitai.
1982. március 26-án Balogh Csaba politikai menedékjogot kért az NSZK-ban. Tette igencsak kényesen érintette a keleti blokk titkosszolgálatait, és mivel az eset még ma sem vész a múlt sötét homályába, az ezzel kapcsolatos iratok jelentős része nem kutatható.
Balogh Csaba érzékeny titkok tudója volt, hiszen 1974–1976 között a Videoton Számítástechnikai Gyár Vevőszolgálatán szoftveres szakemberként rendszerszervezői munkakörben dolgozott, majd tartós kiküldetésre Moszkvába helyezték. 1981 novemberéig a Videoton Rt. Moszkvai Műszaki-Kereskedelmi Központjának munkatársa volt, így részletes ismeretekkel rendelkezett a kirendeltség raktárkészletéről, amely kiszolgálta a szovjet elektronikai és számítástechnikai ipart a szükséges alkatrészekkel.
Bejáratos volt a felhasználókhoz, ezáltal szigorúan titkos szovjet objektumokat ismert meg belülről. Tudta ezek szervezeti felépítését, átlátta a tevékenységüket és a gyártási specifikációjukat. Nem csoda, hogy átállása aggodalmat ébresztett bizonyos helyeken.
Kihallgatás, majd váratlan hazatérés
Alig három hónappal később azonban vártalan fordulat történt: Balogh 1982. július 10-én hazatért. Vajon miért? Tényleg honvágy gyötörte, mint azt később vallatóinak mondta?
Mindenesetre az eltelt idő alatt közel harmincszor hallgatta ki a CIA, amelynek során a Videoton egykori munkatársa készségesen felelt a feltett kérdésekre. Részletes információkat adott a gyár által készített termékekről, a Szovjetunióba történő szállításokról, a blokk műszaki színvonaláról, illetve mindenről, ami az amerikaiakat érdekelte. Majd hazajött. Itthon fordított helyzet állt elő: a hazai titkosszolgálatnak kellett számot adnia árulásáról.
Leginkább az volt égetően fontos, hogy kiderüljön, mennyire kompromittálódtak az embargós csatornák. És persze a CIA bázisán átélt tapasztalatok is érdekelték az elhárítást. Végül 1983. április 27-én zárt tárgyalás keretében ítélkeztek Balogh Csaba felett, akit kémkedés vádjában bűnösnek találtak, és négy és fél év letöltendő szabadságvesztésre ítéltek. De miért érdekes Balogh furcsán kurtára sikeredett szökése?
Azért, mert Münchenben egy régi barátjától kért segítséget, az ő közreműködésével adta be menedékkérelmét is: a barát Hargitai György volt. (Vajon az egész szökés és visszatérés egy játszma része volt, amelyben valamit elszámítottak? Nem tudhatom.)
Hargitai érinthetetlen volt
Hargitai 1979. január elsejétől volt a müncheni Waltham cég vezetője, előtte hosszú évekig teljesített szolgálatot a Vidimpex moszkvai telephelyén, ahol Balogh Csaba főnöke is volt egyben. A Balogh elleni nyomozás során terhelő adatok derültek ki Hargitairól is: orgazdaság és vámbűntett miatt ellene is feljelentést akartak tenni, de felsőbb helyről mindezt megakadályozták. „Nevezett ügyének esetleges elkülönítésére és az intézkedés mellőzésére csak a nyomozás törvényessége felett felügyeletet gyakorló Legfőbb Ügyészség, esetleg a legfőbb ügyész rendelkezése alapján, jóváhagyásával kerülhet sor” – próbált ellenállni a nyomásnak a kémelhárítás, de sikertelenül, Hargitait nem lehetett felelősségre vonni.
Az a tisztség, amit Hargitai betöltött Moszkvában, titkosszolgálati szempontból igencsak figyelemre méltó lehetett; az ilyen feladatokat ellátó személyek nehezen kerülhették el az együttműködést a KGB-vel. Az is a kommunista rendszer működtetőinek megkülönböztetett bizalmára utal, hogy a Waltham cég körül kirajzolódó botrány elsimítását éppen Hargitaira bízták a hetvenes évek végén.
Hargitai vezetése alatt sem csökkentek ugyan a visszaélésgyanús pénzügyi manőverek, de nem is ez volt a cél, hanem a bűncselekmények elfedése. Ezt sikeresen teljesítette az új cégvezető, újabb vizsgálat nem indult a Waltham ellen. Ugyan a fennmaradt levéltári dokumentumokból nem lehet kiolvasni, hogy a nyolcvanas évek során milyen pénzügyi konstrukcióban folyatták kifele a pénzt Magyarországról a Walthamon keresztül, de a vállalkozás titkosszolgálati tevékenységéről mégis van némi információnk.
Ezekből a töredékes adatokból is sejthető, hogy a hetvenes évek százmillió forintos vesztesége (amelyről a múlt héten olvashattak), és a rendszerváltás éveiben felvett és vissza nem fizetett nyolcszázmillió schilling hitel mellett (ezzel legközelebb foglalkozunk) a nyolcvanas években is komoly pénzügyi veszteséget okozhattak hazánknak, hiszen a Waltham folyamatosan szállította az embargós termékeket a szovjetek számára, ennek árát pedig a magyar állampolgárok fizették meg.
Ulrik Range, a német üzleti partner
A Videotont, mint a Szovjetunió egyik legfontosabb szállítóját, elsősorban a Waltham és a vele kapcsolatban álló kereskedők látták el a COCOM-listás termékekkel, és a cég tevékenysége szemet szúrt a nyugatnémet elhárításnak is. A Waltham egyik legfontosabb üzleti partnerét, Ulrik Rangét 1981-ben feltehetően az amerikai vagy a nyugatnémet titkosszolgálat buktatta le, majd a német vámszervek vizsgálatot indítottak cége ellen.
Range elsősorban amerikai gyártmányú számítógép-alkatrészeket és mikroprocesszorokat szerzett be a Waltham számára, és tisztában volt azzal, hogy a berendezések Moszkvába kerülnek. A nyomozás megkezdése után Range azonnal leállította az embargós szállításait, a már folyamatban lévő szerződéseket sem teljesítette. A Walthamnak Range kiesése problémát okozott, alternatív útvonalak biztosításán dolgozott, így került képbe egy Telxon nevű amerikai cég, amelynek svájci leányvállalatát egy magyar emigráns vezette.
Sikerült megállapodniuk abban, hogy az embargó alá eső áruk esetében „olyan megjelöléseket alkalmaznak, amelyek lehetővé teszik a külföldi vámszerveken való biztonságos átjuttatást”, távol-keleti végfelhasználókat tüntetve fel címzettként.
Vizsgálatot indítottak a nyugatnémetek
1983 nyarára a Videoton leányvállalatáig vezettek a Range elleni nyomozás szálai: július 11-én a nyugatnémet rendőrség házkutatást tartott a Waltham irodájában, Hargitai müncheni lakásán és a német cégvezető-helyettes, Günter Hummelt otthonában, valamint elvették Hargitai személyi iratait, és bevonták útlevelét is, bár ez utóbbit már másnap vissza is szolgáltatták.
A szervek a COCOM-listán szereplő termékek engedély nélküli kivitelére kerestek bizonyítékot, és lefoglaltak számos dokumentumot. A magyar és a szovjet szolgálatok joggal tartottak attól, hogy az ellenséges elhárítás terhelő adatokat talált az illegális szállításokról. Ezért a BM III/II-6. Osztály a munkáltatóként szereplő Videoton Rt.-n keresztül hazarendelte Hargitait beszámoltatásra, és tájékoztatta a szovjet állambiztonsági szerveket a fejleményekről.
Hargitait azonban nem érhette váratlanul a nyugatnémet vámszervek érdeklődése – nyilván a Range ellen indított eljárás óvatossá tette –, így a házkutatás idejére már megsemmisített minden olyan iratot, amely terhelő lett volna a Videoton-képviselet tevékenységére nézve. Mivel bizonyítékot nem találtak, a német hatóságok nem korlátozhatták a Waltham üzleti tevékenységét, azonban jelezték, hogy a vizsgálatot folytatják.
1983. október 4-én egy ismeretlen telefonáló figyelmeztette Hargitait, hogy tűnjön el az NSZK-ból, mert újabb hatósági akcióra számíthat. Ezzel párhuzamosan pedig az MNVK-2. arról tájékoztatta a BM operatív szerveit, hogy a németek őrizetbe akarják venni a müncheni iroda vezetőjét, ezért a belügy újra hazarendelte Hargitait eligazításra. Ezután felkészítették, miként kell viselkednie egy újabb kihallgatás vagy egy esetleges letartóztatás esetén.
1985 tavaszán vádemelési javaslattal zárult a Range elleni nyomozás, a müncheni ügyészségre került a magyar céggel kapcsolatos vizsgálati anyag.
Az ügyészség további bizonyítékokat keresve többször is ellenőrzést tartott az irodában: átvizsgálták a könyvelést, ellenőrizték a beérkezett számlákat és a keleti blokkba tartó szállítások dokumentációját. Szeptember elején az ügyészség emberei újabb nyomokon indultak el, valószínűleg rátapintva a Waltham titkos útvonalainak egyikére: azoknak a szállítmányoknak a dokumentációit foglalták le, amelyeket a Videoton müncheni képviselete Svájcon keresztül juttatott el egy harmadik országba.
A svájci kapcsolat
Hargitaiék azonban készültek egy esetleges újabb ellenőrzésre: csak olyan elektronikai berendezések számláit őrizték meg, amelyek nem tartoztak embargós korlátozás alá. Ezúttal sem sikerült tehát bizonyítékot gyűjteniük a nyomozóknak, pedig egészen konkrét információk birtokában láttak hozzá az újabb kutatáshoz.
Az NSZK vámszervei arra is rájöttek, hogy a Svájcon keresztül történő szállításokat milyen közvetítő cégeken keresztül oldja meg a Waltham. Még 1983-ban létrehozott a müncheni vállalkozás Svájcban – feltehetően liechtensteini bejegyzéssel és Urs Hansel, a Waltham liechtensteini megbízottjának közreműködésével – egy SCS GmbH (Strafa Control System) nevű vállalatot. Ennek az volt a feladata, hogy „az akkori mikroelektronikai program végrehajtásához szükséges, embargó alá eső berendezéseket és technológiákat beszerezze, és Budapestre továbbítsa”.
Ezen kívül egy Setron nevű cég is működött Svájcban a Waltham tulajdonában, amelynek vezetője szintén Urs Hansel volt. A nyugatnémet hatóságok bekérték a két vállalat svájci bankokban vezetett számláinak adatait: az 1983 és 1986 közötti bankügyleteiknek kivonatára voltak kíváncsiak. A magyarországi állambiztonsági szervek tartottak attól, hogy a begyűjtött információk feltárhatják az ellenség számára az érintett vállalkozások szerepét a magyar elektronikai programban, és esetleg alapot szolgáltathatnak valamiféle adminisztratív ellenlépéshez. Az aggodalom azonban alaptalannak bizonyult: bírósági döntés értelmében a lefoglalt iratokat bontatlan formában kellett visszajuttatni a számlatulajdonosoknak, vagyis a svájci banktitkokhoz még az oly erősnek tűnő amerikai embargós adminisztráció nyomására sem lehetett hozzáférni.
A Waltham a nyolcvanas évek végéig szállította a csúcstechnológiát a Szovjetunióba, de Hargitai a kommunista hatalom összeomlása után sem hagyta veszni üzleti és egyéb kapcsolatrendszerét: a zavarosban halászás egyik legprofibb mestere lett. De erről legközelebb.
A sorozat korábbi részei:
A hidegháború győztese nem Amerika, hanem a globális pénzelit volt
A felforgatók arcképcsarnoka – Az elfelejtett Parvus, avagy útmutató a bolsevizmushoz
Henry Ford és a többi nagytőkés – Lenin és a totális állam felépítésének elhallgatott támogatói
Hammer, aki mintha Soros mestere lett volna – Egy gátlástalan filantróp véres felemelkedése
A kaloda változatlan, de a bolsevik vallás ma szabadelvűnek, liberálisnak nevezi saját magát
Varga Jenő kommunista közgazdász, aki kitalálta a málenkij robotot és annak „gazdasági hasznát”
Korai kommunista külkeres mammutvállalatok, ahol Gyurcsány csak kisinas lehetett volna
A Hardi-istálló, Oblath György és a többiek, avagy a külkeres maffia hatalomátvétele
Nyerges János, a legfontosabb külkeres, akinek a „körmös” Bauer volt a tartótisztje az ÁVH-n
Svájc nemcsak a náci vagyonból, de a kommunista külkeresek pénzéből is ügyesen gazdagodott
Amikor Goebbels korábbi összekötője szólt Kádáréknak, hogy zavarja az üzletet a megtorlás
Bródy István, a klasszikus, nihilista külkeres – „Náci vagy nem náci”, mindegy, kereskedjünk
Junger Károly, az elfelejtett, tehetséges és gátlástalan külkeres történet
Emil Hoffmann, a náci külkeres, aki Kádár „jó hírét” terjesztette Nyugaton
Amikor a kommunista pénzből fizetett német újságban ünnepelték Kádárt és tagadták a megtorlást
Elsősorban a nyugati cégek jártak jól a Magyar Népköztársaság „titkos” kivéreztetésével
Sebestyén János, az „üzletember” a Párt és az állambiztonság felett
Amikor megvettük a Siemens-rádiót, a külkeres maffiát segítettük
Péter Györgynek és Vályi Péternek azért „kellett meghalniuk”, mert a külkeres maffia útjában álltak?
Egy kis elitcsapat irányította azt a pénzszivattyút, amely lerabolta az országot
A katonai elhárítás saját cégével, az Eurocommal „szállt be” Magyarország kifosztásába
A Magyar Nemzeti Bank bécsi fiókbankja a rendszerváltoztatás után is pénzmosodaként működhetett
Simon Moskovics, Moshe Sanbar és a külkeres maffia bécsi és izraeli szálai
A Videoton–Waltham csalássorozat, avagy egy „nagy játékos” születése
