Borvendég Zsuzsanna sorozata: Hargitai György és az Apró–Dobrev-klán – Amikor a történész munkáját az oknyomozó Huth Gergely „folytatta”

Arról viszont kevésbé szól a fáma, hogy kikből és miképpen alakult ki a „technokrata” réteg a nyolcvanas évekre. Kiknek volt lehetőségük arra, hogy megismerkedjenek a kapitalista üzletpolitikával és honnan szerezhettek tőkét (és információt) ahhoz, hogy sietve „privatizáljanak”, majd vállalkozásokat indítsanak itthon és külföldön egyaránt? Nehezen feltárható kérdések ezek, de egyet biztosan tudunk: mindehhez édeskevés volt a tehetség és a szorgalom.

Ilyen volt az a Hargitai György is, aki a Videoton külkereskedelmi cégének igazgatóságában együtt ült Apró Piroskával, és aki moszkvai kiküldetése után átvette a nyugatnémet Waltham cég irányítását a hetvenes évek végén. Az elmúlt hetekben bőven olvashattak a hetvenes–nyolcvanas évek nagy Waltham-botrányairól (csak azokról persze, amelyekről fennmaradtak dokumentumok), most nézzük meg, hogy mi történt a modellváltás után!

Mitől voltak gyanúsak ezek a szerződések? A CW Bank kevés ügyféllel állt kapcsolatban, és azok mind a keleti blokk homályos múlttal rendelkező (értsd: feltehetően a volt kommunista titkosszolgálatok átmentéséhez köthető) cégek közül kerültek ki. A hitelezések a formai követelmények mellőzésével folytak; szemtanúk elmondása szerint „sajtpapíron” könyvelték a pénzmozgást. Érvényes szerződések és nyilvántartások hiányában nem lehetett behajtani a kinnlevőségeket és felelős sem volt.

Korabeli oknyomozó újságcikkekben olvashatunk arról, hogy a Waltham azonnal áttette székhelyét az adóparadicsomnak számító Ciprusra és onnan alapított leányvállalatokat Budapesten és Moszkvában is. A Videoton moszkvai kirendeltségének vezetőjeként Hargitainak kapcsolatban kellett állnia a szovjet belügyi és/vagy katonai titkosszolgálattal, majd müncheni kihelyezése után az embargós szállítások irányítása is hírszerzési hátteret feltételez.

Hansellel közösen Hargitai már a nyolcvanas években cégeket hozott létre Nyugaton, amelyek a Waltham leányvállalataiként jelentek meg; Svájcon kívül Liechtensteinben is működött ilyen vállalkozás. A fő „attrakció” természetesen az embargó kijátszása volt, de ennek fedésében éltek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a szocializmus tudott nyújtani a kiváltságosok számára: az állami vállalatok „tehetetlenségét” kihasználva fosztogatták a magyar gazdaságot.

A gyár termékeit az SCS felvásárolta, majd mint külföldi partner, eladásra kínálta az Elektromodul számára. Jól értették. Volt egy gyár Magyarországon, amelynek külföldi társtulajdonosa megvásárolta a legyártott termékeket (feltételezhetően elég kedvező árban tudott megállapodni saját magával, mint tulajdonossal), majd eladta a gyár magyar társtulajdonosának, az Elektromodulnak. A Modultechnika által Magyarországon gyártott termékek így végül Magyarországon kerültek felhasználásra, de a feleslegesen beiktatott exportügylettel elérték, hogy az SCS öt-tízszeres feláron adta vissza a portékát az Elektromodulnak, amely tulajdonképpen a gyártó vállalat egyik tulajdonosaként közvetlenül is hozzájuthatott volna a termékekhez.

Valahogy úgy, mint korábban Moszkvában, ahol az afgán háború veteránjainak adókedvezményét élvezték: kihasználtak egy olyan kiskaput, amellyel a helyi jogrend a hátrányos helyzetben élő őslakosokat kívánta segíteni. Az indián rezervátumoknak sajátos jogszabályi háttere volt, amelyben a törzsi szokásjognak is teret engedtek, így azok a vállalkozások, amelyekbe indiánok is társultak, egyedi elbírálásban részesültek. A kaszinók a CW Banktól kapott hitelből épültek fel, és sajtóértesülések szerint 1994-ben már több tízmillió dolláros nyereséget hoztak. A profitból azonban arra már nem futotta, hogy Hargitai visszafizesse a bécsi bankfióknál felhalmozott adósságát, így a bankcsőd pillanatában a Waltham tulajdonosa 800 millió schillinggel tartozott az MNB leányintézményének. Ezt is a mi adóforintjainkból „konszolidálták”.

Hargitai a hetvenes–nyolcvanas években Apró Piroskával együtt a Videoton/Vidimpex igazgatóságának tagja volt, majd a kilencvenes években azokkal a bolgár körökkel is üzletelt, akik az Apró–Dobrev házaspár segítségével jutottak be a magyar piacokra. Petar Dobrev a bolgár Izotimpex (a Videoton bolgár megfelelője) egyik vezetője volt, vagyis titkosszolgálati kötődése kevéssé megkérdőjelezhető. Az egykori szovjet, magyar és bolgár kommunista állambiztonság hálózatával megtámogatva Hargitai sikeresen konvertálta át helyzeti előnyét valóságos tőkévé. Mindebben nemcsak az Apró–Dobrev házaspár volt a partnere, de maga Apró Antal is, a Kádár-rendszer szürke eminenciása, az ötvenhatos megtorlások egyik irányítója, akivel a kilencvenes évek elején közösen alapítottak biztonsági céget Magyarországon.

Egy pályakép bemutatása volt csupán a célom, érzékeltetve, mennyire hamis az a narratíva, amely a kivételes tehetséggel megáldott szakemberekről és a „jókor volt jó helyen” véletlenek összjátékáról szól. Hargitai története tipikusnak mondható, és bár kicsi, kevésbé jelentős vállalatoknál előfordult, hogy a dolgozók összefogásával sikerült privatizálni az állami céget, sajnos nem ez volt a jellemző.