Kevesen sejtették, mekkora birodalom épült fel azután, hogy 1946-ban Koppenhágában létrehozták a Nemzetközi Újságíró Szervezetet (NÚSZ), amelyhez a szovjet megszállási övezet országainak újságírói mellett a legtöbb nyugat-európai újságíró-szövetség is csatlakozott. Hosszútávon természetesen nem lehetett fenntartani a semlegesség látszatát, különösen úgy, hogy a vezetőség tagjai szinte kivétel nélkül kommunista párttagok voltak. A feszültség már az alakuló ülésen megjelent, és 1950-re a demokratikus gondolkodású újságírók elhagyták a szervezetet. Innentől kezdve a NÚSZ nyíltan a Szovjetunió egyik frontszervezetének számított, feladatait közvetlenül a Szovjetunióból kapta. Idővel a prágai központjukból hatalmas céghálót építettek fel. Terrorizmus, szoftverkereskedelem, különböző fedővállalatok és persze a hírszerzés.
Mióta az emberiség hírfogyasztóvá vált, és a tájékoztatás legáltalánosabb módja az újságolvasás lett, a mindenkori hatalom úgy tekint a sajtóra, mint egy befolyás és ellenőrzés alá vonandó intézményre. A média a francia forradalom idején indult világhódító útjára, és a huszadik századra a mozgókép megjelenésével a propaganda legfontosabb eszközévé emelkedett.
A tömegtájékoztatás hatalmi célokra való felhasználásában a bolsevikok jártak az élen. A húszas–harmincas évektől kiépített szovjet módszer mintául szolgált más politikai vezetők számára is. A média egyre nagyobb szerepet kapott a világpolitikai játszmák során: remekül használta fel céljaira mindkét szocialistának nevezett életellenes diktatúra, de nagyon hamar felmérte jelentőségét a magát polgári–liberális demokráciaként definiáló világ is.
A megvásárolt újságírók jelenléte
A médiabefolyásoláshoz azonban nemcsak politikusokra és újságírókra volt szükség, hanem a két szereplő közé beékelődtek közvetítőként a titkosszolgálatok. Szerepük hallatlanul fontos volt – és nyilván ma is az –, hiszen befolyásolni akkor lehet a leghatékonyabban, ha egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy kik is állnak a különböző információk terjesztése mögött, milyen szándékoktól vezérelve keltik szárnyra a különböző híreket, kiknek az érdekeit szolgálják a „független” szakértők.
A politikai vagy éppen gazdasági megrendelők háttérben tartásához pedig titkosszolgálati eszközök kellenek, így érthető, hogy a sajtóvilág és a hírszerző/kémelhárító szakma oly szorosan összefonódik ma is, hogy minden valószínűség szerint megdöbbennénk, ha pontosan számba tudnánk venni, hány – Udo Ulfkotte kategóriáját használva – „megvásárolt újságíró” dolgozik szerte a világban.
Civil kezdeményezéseknek álcázva
A sajtóbefolyásolás az irányított vagy akár megrendelt, sőt, előre megírt újságcikkektől kezdve a legkevésbé tetten érhető formákig megvalósulhat, a lehetőségek száma határtalan. A szovjetek előszeretettel bújtatták befolyásolási szándékaikat „civil” kezdeményezések mögé. Elhitették, hogy a különböző szervezetek a társadalom egyes csoportjai érdekeinek védelméért dolgoznak, de valójában a kommunista titkosszolgálatok kezdeményezésére életre hívott egyesületekről volt szó, amelyek a humanistának álcázott célok mögött valójában a Szovjetunió világuralmi érdekeit képviselték.
Ezek a szervezetek az erkölcsi tisztaság, a korrumpálhatatlanság eszmei magaslatára helyezték saját magukat, és megfellebbezhetetlen ítélettel kritizálták az adott politikai hatalmat. De mindezt természetesen csak a nyugati demokráciákban tehették meg, hiszen a valódi diktatúrákban nincs tere bármiféle civil szerveződés működésének. A Szovjetunióban esély sem volt alulról kezdeményezett mozgalmak tevékenységére, a rendszer belső bomlasztására nem adtak teret ellenséges erők számára.
A hidegháború idején az Egyesült Államok által vezetett szabad világ kissé lemaradva ugyan, de reagált erre a tendenciára, és hamarosan megjelentek a magukat kérlelhetetlen antikommunistának beállító médiumok, akik a nyugati propagandát közvetítették és a kapitalista gazdasági modellt éltették. A hadviselés ugyanakkor egyenlőtlen volt ezen a területen, hiszen sokáig a vasfüggöny csak egyik irányba volt fellazítható: kommunista agitáció bárhol és bármikor megjelenhetett Nyugaton, fordítva viszont szinte esélytelen volt a próbálkozás.
És megjelenik a NÚSZ
A virtuális háború jól észlelhető frontvonalak mentén zajlott, előtérben a médiamunkásokkal, a háttérben pedig a titkosszolgálatok tisztjeivel. A civilnek hazudott egyesületek mintájára a szovjetek igyekeztek az újságírókat is ellenőrizhető és ezáltal könnyebben befolyásolható szervezetbe tömöríteni. 1946-ban Koppenhágában létrehozták a Nemzetközi Újságíró Szervezetet (NÚSZ), amelyhez a szovjet megszállási övezet országainak újságírói mellett a legtöbb nyugat-európai újságíró-szövetség is csatlakozott. A szovjet hatalmi politika kiemelt figyelmet fordított a rengeteg tagot számláló nemzetközi szervezetre, hiszen számos ellenséges, illetve még politikailag labilis országba behatolási csatornát biztosított, ezért nagy erőket összpontosított arra, hogy a vezetőségi tagok a bolsevik hatalom elkötelezett hívei legyenek. A törekvést siker koronázta.
Hosszútávon természetesen nem lehetett fenntartani a semlegesség látszatát, különösen úgy, hogy a vezetőség tagjai szinte kivétel nélkül kommunista párttagok voltak. A feszültség már az alakuló ülésen megjelent, és 1950-re a demokratikus gondolkodású újságírók elhagyták a szervezetet. Innentől kezdve a NÚSZ nyíltan a Szovjetunió egyik frontszervezetének számított, feladatait közvetlenül a Szovjetunióból kapta, hivatalosan – a csehszlovák állambiztonság, az StB. információi szerint – a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának Nemzetközi Osztálya alá tartozott. Székhelye 1947-től Prágában volt.
Figyeltek és megfigyeltek. Deák Ferenc sétány, Hotel Interpress Nemzetközi Újságíró Üdülő. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Bojár Sándor
Színhely: a „kommunista Genf”
A szervezet székhelyének kijelölése egyébként korántsem véletlen. A „kommunista Genfként” emlegetett város számos olyan nemzetközi szervezetnek adott otthont, amely szovjet befolyás alatt állt. Csehszlovákiában a nemzetközi munkásmozgalom a térség más országaihoz mérten jóval erősebb volt, hiszen itt a kommunista párt a két világháború között is legálisan működhetett. A nyugat-európai kommunista pártok – különös tekintettel a francia és olasz szervezetekre – szoros kapcsolatot tartottak csehszlovák elvtársaikkal.
Prága egyfajta hídként működött a Szovjetunió és nyugati támogatói között. A nemzetközi szervezetek jelenléte nemcsak a politikai kapcsolatokat és az ideológia terjesztésének lehetőségét segítette, de komoly gazdasági és titkosszolgálati ráépülésnek is teret engedett.
Terroristák, KGB – a NÚSZ saját hálózata
A NÚSZ nem egyszerűen csak az újságírók behálózását, a propaganda terjesztését végezte, de szerepet vállat a szovjet imperialista törekvések pénzelésében is. Prágában a bársonyos forradalom után politikai bombaként robbant a hír, hogy a cseh főváros több jelentős szovjet titkosszolgálati fedőszervnek is otthont adott a második világháború utáni évtizedekben. A többnyire civil szervezetként működő intézmények közül az egyik legfontosabb a Nemzetközi Újságíró Szervezet volt, amelynek tevékenységét igyekezett az új politikai hatalom felderíteni, és megdöbbentő eredményre jutottak.
A csehszlovák kormánynyilatkozatok és sajtóértesülések határozottan állították, hogy a NÚSZ terroristakiképző központot működtetett az országban, tagjai között nyüzsögtek a KGB-nek dolgozó hírszerzők, és ezzel egy időben óriási gazdasági visszaélésekre is fény derült. A különböző fedőcégek létrehozásával termelt vagyon egy részét embargós technológiák beszerzésére fordították, de jutott belőle a nyugati kommunista pártok támogatására is.
A kérdéses összeg pedig minden képzeletet felülmúlt. Jiří Pehe cseh politológus korabeli adatai szerint a szállodaláncok üzemeltetésétől a szoftverkereskedelemig széles körű tevékenységet folytattak, amelynek profitja 1989-ben meghaladta a 200 millió koronát. Ez korabeli értéken megközelítőleg 630 700 000 forintot ért. (Ez mai értéken több, mint 26 milliárd forint.)
Ezenkívül a hetvenes évektől a csehszlovák állam évi több millió koronával támogatta a szervezet működését, valamint jelentős külkereskedelmi tevékenységet folytattak, természetesen vám- és adóterhek megfizetése nélkül. A gazdasági visszaélések miatt 1990-ben nyomozást indítottak a szervezet ellen, amely során sikkasztás és hűtlen kezelés miatt letartóztatták a NÚSZ igazgatóját, ifjabb Miloš Jakešt is, Csehszlovákia Kommunista Pártja egykori vezetőjének a fiát.
A híres üdülő. Balatonszéplak, a Nemzetközi Újságíró Szövetség Üdülője, Orion bár. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Urbán Tamás
Az Interpress is a hálózat része volt
Hivatalosan a NÚSZ tagdíjfizetésekből, az 1953-ban alapított Nemzetközi Szolidaritási Alap és az 1966-től létező Nemzetközi Szolidaritáslottó támogatásából működött, de jelentős összegeket kapott a csehszlovák államtól, a Szovjetuniótól és a különböző, területen kívüliséget, vagyis jelentős gazdasági előnyöket élvező vállalatainak nyereségéből is. A csehszlovák állambiztonság szerint a nyolcvanas évek végén a NÚSZ harmincnégy nyugat-európai – elsősorban nyugatnémet, angliai és osztrák – vállalattal állt szoros kapcsolatban, feltehetően tulajdonosként, és frankfurti, valamint kölni pénzintézeteknél vezették számláikat.
A valódi pénzforrást tehát a vállalatok jelentették, amelynek központja a prágai Videopress volt, amely 1987-ben 250 ezer dollár nyereséget termelt. A Nemzetközi Újságíró Szervezetnek Magyarországon is volt gazdasági érdekeltsége, az Interpress Budapest, amely 1986-ban 2,5 millió koronát és 60 ezer dollárt fizetett be a KGB fedőszervezetének. (1989-es árfolyamon ez 11,5 millió forintnak felel meg, ami mai értéken meghaladja a 450 millió forintot.)
A NÚSZ szovjet titkára, V. L. Artyemov 1987. június 3-án Budapestre látogatott, ahol megbeszélést folytatott Vajda Péterrel, a MÚOSZ nemzetközi ügyekért felelős főtitkárhelyettesével, Pálfy Józseffel, a MÚOSZ elnökével, Áldott Zoltánnal, a MÚOSZ Nemzetközi Osztályának vezetőjével, Veres Jánossal, a Nemzetközi Osztály helyettes vezetőjével, Megyeri Károllyal, a MÚOSZ főtitkárával és Stark Györggyel, az Interpress korábbi igazgatójával. A beszélgetés jegyzőkönyve rögzíti, hogy a szervezet könyvelésével komoly problémák voltak, egyszerűen nem jelentek meg benne jelentős összegek, és nem tudták megoldani a valutaátutalásokat sem, ezért kézben vitték ki az országból a különböző célokra fordítandó pénzeket. Vagyis az újságíró szervezetek nemcsak a kommunista propaganda hithű terjesztéséért feleltek, hanem a bolsevik hálózatok pénzeléséből is kivették a részüket. Nem is akárhogyan! A NÚSZ legaktívabb tagszervezete – a Szovjet Újságíró Szövetség után – a MÚOSZ volt, ráadásul 1966-tól a Magyar Újságírók Országos Szövetségének főtitkára látta el a kétes pénzügyeiről és sötét, alvilági kötődéseiről híres NÚSZ kincstárnoki pozícióját is. Ezzel folytatjuk.
A sorozat korábbi részei:
A hidegháború győztese nem Amerika, hanem a globális pénzelit volt
A felforgatók arcképcsarnoka – Az elfelejtett Parvus, avagy útmutató a bolsevizmushoz
Henry Ford és a többi nagytőkés – Lenin és a totális állam felépítésének elhallgatott támogatói
Hammer, aki mintha Soros mestere lett volna – Egy gátlástalan filantróp véres felemelkedése
A kaloda változatlan, de a bolsevik vallás ma szabadelvűnek, liberálisnak nevezi saját magát
Varga Jenő kommunista közgazdász, aki kitalálta a málenkij robotot és annak „gazdasági hasznát”
Korai kommunista külkeres mammutvállalatok, ahol Gyurcsány csak kisinas lehetett volna
A Hardi-istálló, Oblath György és a többiek, avagy a külkeres maffia hatalomátvétele
Nyerges János, a legfontosabb külkeres, akinek a „körmös” Bauer volt a tartótisztje az ÁVH-n
Svájc nemcsak a náci vagyonból, de a kommunista külkeresek pénzéből is ügyesen gazdagodott
Amikor Goebbels korábbi összekötője szólt Kádáréknak, hogy zavarja az üzletet a megtorlás
Bródy István, a klasszikus, nihilista külkeres – „Náci vagy nem náci”, mindegy, kereskedjünk
Junger Károly, az elfelejtett, tehetséges és gátlástalan külkeres történet
Emil Hoffmann, a náci külkeres, aki Kádár „jó hírét” terjesztette Nyugaton
Amikor a kommunista pénzből fizetett német újságban ünnepelték Kádárt és tagadták a megtorlást
Elsősorban a nyugati cégek jártak jól a Magyar Népköztársaság „titkos” kivéreztetésével
Sebestyén János, az „üzletember” a Párt és az állambiztonság felett
Amikor megvettük a Siemens-rádiót, a külkeres maffiát segítettük
Péter Györgynek és Vályi Péternek azért „kellett meghalniuk”, mert a külkeres maffia útjában álltak?
Egy kis elitcsapat irányította azt a pénzszivattyút, amely lerabolta az országot
A katonai elhárítás saját cégével, az Eurocommal „szállt be” Magyarország kifosztásába
A Magyar Nemzeti Bank bécsi fiókbankja a rendszerváltoztatás után is pénzmosodaként működhetett
Simon Moskovics, Moshe Sanbar és a külkeres maffia bécsi és izraeli szálai
A Videoton–Waltham csalássorozat, avagy egy „nagy játékos” születése
Horn Gyulát „leszidták”, a Videoton feketelistára került – Mégis folytatódhatott a csempészés
Ábrányi Aurél hazarablása csak a kezdet volt – Gerő László és az Interag elképesztő története
Facebook
Twitter
YouTube
RSS